Újabb munkái Németországban - VI

Vannak még más szobrai is Németországban?

Igen, ezenkívül is van még Németországban szobrom, de ezekkel nagy bajban vagyok, mert nem tudom, hogy hol. Az egyiket tudom, egy Radnótit, az überlingeni Radnótit, de van egy másik is, de elfelejtettem, hogy hívják azt a helyet, ahol Kopernikusz másfél méteres szobra áll, és vannak még mások is, amelyekről most hirtelen nem is tudok számot adni, mert a műkereskedőmtől vették meg őket. Ezek egy másfél méter és két méter közötti méretű szobrok. Nem tudom megmondani. Van olyan, hogy egy magángyűjtő meglát nálam és elvisz egy szobrot, aztán felállítják valahol. Néha kapok róla fényképet. Szóval, ilyesmi előfordul, és én ezt természetesnek is tartom, ugyanakkor némi szomorúsággal konstatálom, hogy az embereknek nincs annyi bizalmuk, hogy egy adott helyre rendeljenek meg egy szobrot. Ők a kész munkát akarják. Biztosra mennek. Bizonyára igazuk van, de én jobban örülnék annak, ha azt mondanák: kérem, itt ez a tér, oldja meg.

Újabb munkái Németországban - V

Ez nagyon szép együttes lett, és az együttes előtt áll egy négy, négy és fél méteres szobor, Jákob harca az angyallal. Az üvegtető alá nyúlnak be a szárnyas alak tollai, krómacél tollak, egyébként bronzból az egész, egy oszlophoz rögzítve, hogy biztonsági érzetet ne sértsen. Jákob görnyedten, mintegy álmában vagy álmából ébredve harcol.

Jákob másik szobra, amely itt van Magyarországon, ugyanolyan, mint a neustadti?


Ezzel megint ugyanaz a helyzet, mint a Szent Istvánnal. Tudniillik felhasználva egyik variánsát, egy hasonló változatot Magyarorszagon is felállítottam, de ezek mind-mind külön készülnek. Amíg én élek, addig ezek nem kópiák. Miután én nyers bronzot kapok, ezek a szobrok tönkremennek az öntésnéI, és újra meg keIl csinálni őket. Nos, ezenkívül is más a helyzet. Tudniillik a neustadti Jákobnak bele kellett iIIeszkednie egy épületbe oly módon, hogy az egyik szárny alig két centiméterrel fért be a mennyezet alá. A másik szárnynak viszont fel kellett nyúlnia egy nyolcméteres üvegtérbe. Ugye, nyilvánvaló, a külső feltételek már eleve lehetetlenné teszik az azonosságot. Az itthoni Jákob küzdelme teljesen szabad térben, fák között áll, ahol messzire ki kellett nyúlniuk a szárnyaknak, hogy kitöltsék a teret. A németországi Jákob esetében fordítva van: ott a tér meghatározta, hogy hol fér eI, tehát eleve már a külseje sem azonos, a tartalma sem azonos. Az egyik diadalmas, a másik küzdelmes. Témában ugyanaz, ez kétségtelen.

Ennek a sorozatnak a záró gobelinje tulajdonképpen a világ teremtése, a genezis. Megprobálja kibékíteni a tudományos gondolatát a big bang-nek, amit többen kétségbe vonnak ma már, a hittel - és ez az ősrobbanás látszik egy öt méterszer három méteres elliptikus gobelinen. A robbanás központjában van egy aranyisten, a robbanás előterében a már fehér felhőkkel körülvett Föld. Tulajdonképpen a sorozatnak ez a záró darabja.

Van ugyan még egy hetedik, az egy miseruha. Egy 1945-ben mártírhalált halt magyar püspöknek a miseruhája, egy gobelinbe beledolgozva és a története felírva. "HAEC CASULA ORNATA FUIT ALCIS EPISCOPI GUILELMI DE GENERE APOR": "Ez a miseruha Ápor Vilmos püspök tulajdona volt..." és így tovább. Ez a gobelin egy kápolnának az oldalán függ, amelyik ez épületszárny sarkában kapott helyet.

Nos, azt hiszem, müvésznek ritkán jutott ilyen lehetőség, hogy egyetlen épület környezetében elhelyezhessen, számoljuk össze, egy, kettő ... kilenc szobrot és hét nagy gobelint. Amíg élek, mindig hálás leszek érte.

Újabb munkái Németországban - IV

A folytatása az volt, hogy tovább terjeszkedett a klinika, amelynek a neve most Rhön-Klinikum. A klinika igazgatósága, úgy látszik, bizalommal viseltetik irántam, s e két előzmény után még sokkal bonyolultabb feladattal bíztak meg: oldjam meg egy új épületszárny kapcsolódását. L alakban kapcsolódik egymáshoz a régi és az új rész, amellett áttört, átlátszó és rettenetesen bonyolult. Azt hiszem, életem legszebb feladata volt ez. E nagyon bonyolult feladathoz bonyolult megoldásokat is választottam. Úgy alakítottam ki az új épületszárny kapcsolódását, hogy szobrokat és gobelineket alkalmaztam. Tematikai összefüggés van a szobrok és a gobelinek között. Gyönyörű feladat volt. - Már korábban is csinált gobelint? - Én már készítettem gobelint korábban is, de csak kicsit. Ennél szebb és jobb kihívást, mint egy ilyen hatalmas gobelin, elképzelni sem lehet.

Az első gobelin, amely egy hatalmas, rózsaszín háttér előtt egy aranylevelű fa, tulajdonképpen egy bibliai történetnek, Zsuzsanna történetének megjelenítése, illetve továbbgondolása. Daniel próféta tizenharmadik könyve szerint a két öreg meg akarja zsarolni Zsuzsannát. A próféta megkérdezte az egyik öreget, hol látta paráználkodni Zsuzsannát? Mire ez azt mondta, hogy egy masztixfa alatt. Ez a masztixfa majdnem természetes nagyságban egy gobelinen jelenik meg vagy hét-nyolc méter szélességben. Ennek a fának a levelei közé fonódik a második fa, amelyről a másik öreg mondotta, hogy ő meg ott látta paráználkodni Zsuzsannát - egy tölgyfa alatt. Ez ezüstlevelű; és ez világossá tette a próféta előtt, hogy Zsuzsanna mond igazat és ezek a vének pedig hazudnak. Lefejeztek hát a két hazug öreget ... A sarokig húzódik ez a két gobelin, tehát a masztixfa és a tölgyfa. A sarkon úgy fordulunk át, hogy egy körülbelül három és fél, négy méteres tölgyfa oszlop tetejéről indul el egy hat méter hosszú bronzlepedő, ezen fekszik Zsuzsanna aktban. A két öreg feje pedig az oszlopon van.

Ezzel fordítottam be a szemlélőt a térbe, amely térnek a másik végén, egy beszögellésben egy további hatalmas gobelint helyeztem el, a csodálatos halászatot. Ez esetben a bibliai történetét a halak szempontjából nézve ... Halak ezrei usznak egy tengerben, bevillanó fényben és egy aranyháló fogja be öket.

Két verdürt készítettem bal és jobb oldalra, az egyik egy megrakott hajó, amelyik jön kifelé, és áradnak felénk a tenger szennyes hullámai, a másik verdűr pedig mintegy befejező része ennek, madarakból egy nagy kérdőjel, aláírás helyett pedig hét flamingó látható a jobb sarokban.

Újabb munkái Németországban - III

Nem messze Bad Kissingentől van egy másik fürdőváros, Bad Neustadt. Neustadttal való kapcsolatom ugyancsak több mint egy évtizedre nyúlik vissza. Itt ismerkedtem meg Enoch zu Guttenberg úrral, aki az egyik hőforrás díszítésére rendelt tőlem egy plasztikát. A szobrot én bizonyos értelemben az ő édesapja emlékének is szenteltem, tekintettel arra, hogy a forrásnak a neve Karl-Theodor-Quelle, tehát az édesapjának a nevéröl van elnevezve. Erre egy olyan négy és fél, öt méteres krómacél sast készítettem, amelyik egy kígyót fojt meg. A szobrot mostanában néztem meg, kifogástalanul tartja magát, rozsdamentes is és szép is. Így kezdődött hát ez a kapcsolat.

A következő feladat ugyancsak itt, ebben a városban már sokkal nagyobb probléma volt, tudniillik egy régebbi, némileg barokk épülethez, ami egy klinika volt, hozzáépítettek egy modern, tiszta üveg bejárati csarnokot. Ez elfogadható abban a környezetben, ám a két épület, az új és a régi kapcsolódása nem volt jó. Egy négy és fél méterszer nyolc méteres üres falfelületen érte el az új rész a régit, és nem volt szerves a kapcsolódás, nem tudott szervülni a kettő. Itt azt a megoldást választottam, hogy egy négy és fél méterszer hét méteres tükörtáblával borítottam le ezt a falat, amelyben az
új architektúra megismétli önmagát, és a találkozás pontjába elhelyeztem egy háromfigurás szoborcsoportot: a mennyasszony öltöztetését. Ez lebeg most az egyébként a kastélykertbe vezető kijárat fölött.

Úgy tűnik, hogy közszeretetnek örvend a mai napig; ottlétem alatt is többször fényképezték, és én időnként megmeglátogatom, hogy gondját viselik-e.

A tükörben van egy másik tükör, ez játék, ebben szemből látszik az aktban álló mennyasszony, és ennek a másik tükörnek van egy kerete, abban gyertyák égnek. Idáig még mindig égtek a gyertyák, valahányszor arra jártam. - Ez az a szobor, amelynek itt látjuk a vázlatát? - Ez az, ami itt a sarokban van, igen.

Újabb munkái Németországban - II

Kapcsolataim Bad Kissingennel elsősorban személyes kapcsolatok voltak. Valamikor, talán 1984-85 tájékán egy barátom, Bernd Müller műkereskedő kérésére csináltam egy kiállítást. A város nagyon tetszett nekem, a mai napig is nagyon tetszik. Az épületei nemcsak ősiek, hanem még kitunő állapotban is vannak.

Tulajdonképpen mint fürdőközpont két forrással rendelkezik. Mindkét forrásnak neve van, de senki nem tudja, hogy honnét jön ez a két név. Az egyik forrást Rákóczinak hívják, a másikat Pandúrnak. Nálunk Magyarországon a pandúrnak az volt a feladata, hogy elfogja a lázadókat, elfogja a gonosztevőket, állandó harcban állt a pandúr a betyárokkal. Ennek ismeretében csak feltételezni tudom, hogy a két forrás elnevezése olyasvalakitől származik, akinek kapcsolatai kellett hogy legyenek Magyarországgal. Az egyik szomszédos birtok tulajdonosa a mai napig is közvetlenül magyar arisztokrata elődöktől származtatja magát. Feltételezhető, hogy amiatt a természeti tünemény miatt nevezték el így a két forrást, hogy amikor az egyik forrás nagy bőségben adja a vizet, akkor a másik lassan elapad, majd ismét váltanak. A vízhozamnak ez a lüktetése emlékeztetett egy menekülőre és az üldőzőjére. Amikor a menekülő jutott levegőhez, az üldőző tűnik fel és megfordítva. Mindenesetre ez az elnevezés létezett.

Bad Kissingen főpolgármestere felhívott telefonon, és azt mondta, hogy szeretne egy emlékművet rendelni tőlem. Kérdeztem, hogy egy Rákóczi-emlékmű megfelelne-e, mire mondta, hogy igen, de hát tudom-e, hogy ki volt ez a Rákóczi? Hát ezt ki kellett találnom. Elsőnek természetesen II. Rákóczi Ferencre gondoltam, a szabadságharcos Rakóczi fejedelemre, aki az egri várkapitány Rákóczi családjából származott és végső soron a magyar történelemmel az édesanyján keresztül és az apján keresztül is kapcsolatban volt. Rákóczi György, az édesapja a Frangepán-féle összeesküvésben vett részt, és részleges birtokvesztésre ítélték. A felesége Zrínyi Ilona volt, aki ellenállt hosszú időn át Munkács várába húzódva. Eperjes és Munkács környékén voltak birtokaik. Amikor hosszú ostrom után megadta magát, a gyermekeit elvették tőle és az osztrák császári udvarban nevelték. Ennek ellenére II. Rákóczi Ferenc élére állt egy akkor már kibontakozott népi fölkelésnek, majd miután a Habsburgok leverték ezt a szabadságharcot, Rákóczi először Franciaországba, majd Törökországba emigrált. Én ezt a Rákóczit vittem el Bad Kissingenbe - ahol ő sohasem járt. Ott ül ma is, Kissingen fürdőváros főterén, és úgy gondolom, hogy közszeretetnek örvend. Legalábbis utoljára, mikor arra jártam és fényképezni próbáltam a szobrot, odajött hozzám egy olyan magamkorabeli úr, és azt mondta, hogy „hübsch, was?“ (csinos, mi?). Mondtam, "ja igen“. Azt mondta, hogy "naja, sowas gibts in Deutschland nicht mehr, das haben wir auch im Ausland gekauft“. (Na igen, ilyet ma már Németországban nem csinálnak, ezt is külföldön kellett venni.) - Szóval, úgy vélem, a magukénak érzik.

Újabb munkái Németországban - I

Végül a Magyarországon kívül, főleg Németországban lévő szobrairól szeretnék érdeklődni, például az aacheni Szent Istvánról. Ez egyébként ugyanaz a szobor mint amely a római Magyar Kápolnában áll?

Természetesen nem ugyanaz a Szent lstván, hiszen a helyzet más. Felhasználtam az eredeti koncepciót egyszerűen azért, mert az aacheni dómprépost, illetve a „Domkapitel" kivánta ezt. Ők biztosra akartak menni, és nem akartak vállalni a kockázatát egy még ki nem próbált műnek. Ezért a kérésük az volt, hogy a római Szent Péter-templom altemplomában felállított Szent István-szobrom jelenjek meg az aacheni dóm mellett.

Nem volt idegen ez a gondolat tőlem sem, de egy nagyon alaposan átdolgozott változatot készítettem Aachen számára. A különbseg elsősorban a koronázási palástban van. A koronázási palástot hegesztettem, tehát az új koronázási palástot is nagyon bonyolultan és még gazdagabban készítettem el, mint amilyen a római volt. A római Szent Istvánom tudniillik egy közel negyven négyzetméteres aranyzott dombormű előtt áll, és egészen más a viszonylata. Ott az arany megjelent a falon, megjelent a Szűz Mária palástján, így tehát nem volt szükséges magán a koronázási paIáston ennek az újramegjelenítése, sőt, feIesleges lett volna. Aachenben viszont egymagában áll a szobor, így tehát itt a palásttal kellett elmondanom mindazt, amit a római kápolnában az egész kompozícióval mondtam el.

Tudniillik azt, hogy a korona felajánlásának gesztusával Szent István egyszersmind azt a kulturörökséget hozta és ajánlotta fel Rómának, amit mi a legendáinkkal magunkkal hoztunk hosszú vándorlásunk során. A magyar legendárium egyik alapvető története, hogy Hunor és Magor - a két név is utal a kettős származásra, amit hittek, holott nem volt igaz: Hunor a hun származásra, Magor a magyar származásra - egy csodaszarvast üldözve vadászat közben jutottak el a Kárpát-medencébe. Ennek a csodaszarvasnak van ugyancsak történelmi vonzata, tudniillik Magyarországon három sírban is találtak aranyszarvas jelvényt, 15-20 centiméterest. Ezeket a jelvényeket vezéri dísznek használták. Ez a vezéri jelvény a pajzson volt, és a vezérrel együtt temettek el halála után. Ezek a szarvasok ott vannak Rómában, de nem lehettek ott Aachenben. Ezért tehát az aacheni szobor palástját e motívumok bearanyozásával kívántam ehhez hasonlóvá tenni.

Aachenben még egy probléma volt, ami, a jelen pillanatban is úgy tudom, még megvan, az tudniillik,

Portrék - VIII

Ez a történet hozzátartozik annak a portrénak a történetéhez, amelyet később Kádárról készítettem ...

Azt a portrét odaadtam Aczél Györgynek. Nem volt szabad másodpéldányt önteni róla, nem volt szabad a gipszet megtartanom és így tovább. Szóval ez a belső protokollnak készült. De hát én ezt éppen úgy művészi teljesítménynek tartom, mint ahogyan a többi szobromat.

Készült egy gyönyörű portré egy rómairól, akiről azt tudjuk, hogy Velencében élt és uzsorás volt. Úgy hívták ezt az urat, hogy Caecilius Iucundus. Onnét tudjuk, hogy rá van írva. Iucundus, ez tréfálkozót jelent, vagy vidámat, bizonyos értelemben azonban a homoszexualitásra is utal, mint a gay, ugye, angolul; az is a vidám szóból jön. Ez a Caecilius Iucundus a portréjéből visszakövetkeztetve egy olyan százötven kilós ember lehetett, hihetetlenül elhízott figura, három tokával, az álla alatt egy hatalmas bibircsókkal. Ennek ellenére a legszebb római kori portré, amit valaha láttam.

Nos hát, a Kádár-portrénáI én a megtört öregembert kerestem, a pályának a csődjét, a kilátástalanságát felismerő, az önmagával meghasonuló embernek a pillanatait. Ezért nem volt a feleségének szimpatikus az a szobor. Énszerintem történelmileg is hiteIes volt, amit csináltam. Úgyhogy én ezt nyugodtan vállaltam, mindig is, a továbbiakban is fogom, természetesen. Ha én csináltam volna azt a szobrot Caecilius Iucundusról, úristen, de örülnék!

Mert a szememben az volt az a portré, ahogyan elmondtam, ahogyan a tavirózsa levelén az a bizonyos csepp víz, a harmatcsepp, amelyik egyfajta lencse, gyűjtőlencséje a törekvéseknek az időben, és amelyiken átsugarozva fut szét, divergenssé válik a művészet egy időre, mert utána majd ismét konvergens lesz. Hiszen tulajdonképpen mindennek megvan a helye ebben. Ez a konvergencia hogy mikor következik be, nem tudom, nem valószínű, hogy az én életemben, egyelőre még túl virulensek az egyes divergens irányzatok. De akkor, amikor a nagy birodalmak létrejönnek, ezek a nagy birodalmak mindig konstruktív müvészetet hoznak magukkal. És a konstruktív művészet, az bizonyos értelemben mindig is a nagy diktaturáknak a művészete volt. Nem szeretném, ha az én életemben még egy ilyen konstruktív művészet létrejönne. Elég volt belőle.

Portrék - VII

Nos hát, én mindezt tudtam, ezenkívül attribútumokat úgy raktam rá, ahogy én ezt helyesnek éreztem, hiszen a környezetét azzal a megtört gótikus ívvel azért alakítottam ki ilyennek, mert úgy gondoltam, hogy ő bizonyos értelemben egy hosszú csaIádi vonalnak a vége. Tehát ahogyan egy pajzsot megfordítanak egy halott fölött, úgy törtem én meg azt a nagy gótikus ívet fölötte. És hát ott áll egy a viIággal meghasonlott ember...

"Katinka" kifogásolt mindent, amit látott rajta. Kifogásolta a díszzsebkendőjét, kifogásolta a mellényzsebéből kilógó monoklit. Azt mondta, hogy "az én férjem soha nem hordott díszzsebkendőt, ezt mindig nevetségesnek találtuk“, és azt mondja, hogy "monoklija nem azért volt, mert gróf volt, hanem azért, mert szemüveg kellett neki, mert rosszul látott". Aczél György, aki mindig kompromisszumokra hajló ember volt, odajött hozzám, és azt mondta, hogy "na jó, hát nézze, a díszzsebkendő, az még hagyján, de a monoklit tényleg vegye le". Mondtam a grófnőnek: „Én leveszem a monoklit, de hogyha megkapom a maga partécéduláját, rögtön visszateszem". Úgyhogy nem mondhatom, hogy jó viszonyban lettünk volna akkoriban ... Miután feIállítottam az emlékművet, és ennek mar nemzetközi visszhangja is volt, akkor egy napon megjelent nálam a rózsaszínű Katinka, és azt mondta: "Tulajdonképpen magának volt igaza, a fényképeken tényleg rajta van a díszzsebkendő is Mihályon. És azt mondják, hogy ez Európa egyik legszebb emlékműve; ezért hát, köszönöm.“

Portrék - VI

Ilyen volt - gondolom, ez talán érdekes - a Kádárról készített portré. Nos, én találkoztam Kádár Jánossal nemegyszer, különböző intézmények gyűlésein és így tovább. Volt módomban megfigyelni az arcjátékát, persze annyira nem jutottam, hogy ebből olyan intim ismeretek származhattak volna, mint amilyenek egy portréhoz kellenek. Ami bennem elvonódott, az inkább a közszereplésének a képéböl adódott. Nos, amikor megkaptam Aczél Györgytől a megbízást, hogy Kádár valamelyik születésnapjára készítsek róla egy mellszobrot, akkor kértem, hogy néhány fényképet azért adjanak, hogy el tudjak indulni. Amikor megcsináltam a portrét, az első, aki tiltakozott ellene, Kádár felesége volt.

Bár meg keIl mondjam, hogy egy hasonló esetre mindjárt vissza is kell kapcsolnom, ez a hasonló okból elkészített Károlyi Mihály-portré. Amikor már készen voltam, Károlyi özvegye, Andrássy Katinka összecsődítette a műtermembe a fél kormányt. Ott álltak egymás mellett, Aczél vezetésével, és Andrássy Katinka megtartotta a beszédet, miszerint „az én férjem nem ilyen volt!“. Nos, hogy az ő férje "olyan" volt, ez kétségtelen, de az ő szemében nem ilyen volt. Elmondta, hogy az ő férje egy fiatal, tetterős és fantasztikusan virulens férfi volt. Én azt a Károlyi Mihályt vettem észre, aki az emlékképeimben éIt, a szüleim elbeszéléséből összetevődött. Károlyi szédült, tábetikus volt, tabes dorsalisa volt, és ezért nem tudott rendesen menni. Szü!etési hibái voltak, nyitott szájpadIással született, ezért nem tudott rendesen beszélni, és ahogyan apámék meséltek, hogy amikor Kaposváron beszédet tartott, összecsődült a fél megye, hogy meghallgassa az "ugató grófot".

Portrék - V

A portré jellegzetessége, mint mondtam, esetleg három jellemző ponton megfogható, de a kultikus követelménynek nem lehet ilyen módon eleget tenni. Ezért különbőzött tehát alapvetően a római portréművészet a világ bármely más táján kialakulttól: tudniillik ott az úgynevezett naturális azonosulás, ez nem valamiféle natúraigénynek volt a kiteljesülése, hanem egy kultikus igénynek volt a része. Majdhogynem a levágott fejet akarták ott felmutatni.

Tehát a portré az én számomra nem ennek a római portréfelfogásnak felelt meg, noha, mint említettem, bizonyos esetekben ez sem áll távol a portrétól. Én azonban igyekeztem a portréknál inkább a jellegzetes vonásokra szorítkozni. Ez nem jelenti azt, hogy csak az arcél, hiszen van, akinek a hajtömege is jellegzetes lehet. IIyen például egy barátom feleségének a portréja, amelyik itt van, amit a hölgy nem is szívesen látott, sőt, felháborodott miatta, mert tudniillik utaIásokat kívantam tenni a portréval az ő személyének jellegzetességére. IIyen volt péIdául elzárkózása az emberek elől. Erre oly módon utalok, hogy egy bizonyos egyiptomi portrészobornak a karakterét igyekeztem idekölcsönözni: Nefertitinek a portréjára gondolok vagy például a kis 80 centiméteres hercegnő szobrocskája is ilyen a párizsi Louvre-ban. Tehát ezek a nagy távolságot tartó szigorúságok nála is jelen vannak, és ő ezt érezte is, de úgy gondolta, hogy ez nem az ő karaktere, holott nagyon is az. A későbbiekben ez a látogatók reagálásából is kiderült. Nos, ez is lehet a portré jellegzetessége.

Portrék - IV

Tehát a portrétírozás, azazhogy a megszemélyesítés éppen annyira nem idegen a képzőművézettől, mint amennyire az a metamorfózis nem idegen, hogy egy bronzdarab valakinek a vonásait viselje. Tehát az, hogy egy bronz most már tovább ne csak bronzlemez legyen, hanem egy hősnek vagy egy munkásembernek vagy egy katonának vagy egy tanárnak a mása, a képe.

Hogy hány jegy emlékeztet valakire, az majdnem lényegtelen. Ha például elegendő három jellemzö pont, azt a portrét nem is kell tovább folytatni. Nem feltéteIe az a portrénak, hogy mint egy leöntött maszk vagy mint egy fénykép, annyira azonos legyen. Hogyha két-három azonosítási pont megszületik, akkor a többit nem szabad folytatni. Tehát csak annyit szabad egy portrén bemutatni, amennyi hitünk szerint arra az emberre jellemző. Az már maga a tehetségtelenség, amikor valaki egy portrét odáig folytat, hogy minden egyes része jelen legyen, mert ugye tudjuk, hogy van két füle, orra ... Azért még soha nem csodáltam meg egy emberröl készült képmást, mert azon minden hitelesen rajta volt. Ellenben azért már megcsodáltam nemegyszer, mert az a három jellemző pont vagy akár csak egy jellemző pont rajta volt.

Az ilyen szintű azonosítás, tehát a bőrredőkig menő azonosítás a római művészetben volt szokásos. Ennek előzményei a következők. A római ókorban voltak bizonyos felvonulások, amelyeken a fontos szereplőknek utána vitték az őseit. Ezek az ősök rendszerint a halotti maszkjukkal voltak jelen. (Amely halotti maszkvivés szokása viszont a görögöktől, illetve még korábban, a kréta-mikénei korbol öröklődött. Onnét ismerünk is jó néhány ilyen arany halotti maszkot.) Ezeknek a maszkoknak a körbehordása az elődöknek a jeIenlétét biztosította. Tehát egy-egy rangosabb római után a rabszolgák legalább négy-öt generáció maszkját vitték.

A későbbiekben már nemcsak egy-egy jelképes halotti maszkot vittek, hanem a halott személynek az arcmásat, annak a személynek a karakterképet. Miután pedig a személy karakterére - nem élőről lévén szó - most már minden vonást jellemzőnek gondoltak, ezért a római portré hitelessége a legjellemzőbb részletekbe menően, tehát az ellenszenves ráncokig menő hitelessége kultikus követelmény volt.

Portrék - III

Ilyen volt, bár akkor nem a portrétírozás szándékával néztem rá, Bartók Béla. Ilyen volt, de nem akartam akkor meg portrétírozni, Szönyi lstván.

Ilyen volt Hatvany Lajos, a késöbbiekben ilyen volt Kádár es ilyen volt Aczél György is a politikusok portréi közül. - És Nagy lmre? - Nagy Imrét egyszer láttam 1956-ban, amikor megjelent az Országházban, de tulajdonképpen szeméIyes ismeretségem nem volt vele.

Portrék - II

Derkovitsot sem ismertem személyesen. Derkovits is egy ilyen, a régmúltból való portré, nem is volt sikere.

Azt hiszem, hogy igazából portrét, olyat, hogy élő szeméIy volt az alanya, valamikor a hetvenes évek végén készítettem, Czóbel Béláról. Gyakorlatilag a portréim alanyai közül talán összesen ha négy-öt ember volt, akit személyesen láttam egyáltalán. Ilyen portré volt, mint említettem, Czóbel Béláé.

Portrék - I

A múltkor a művészeti elvontságról, általánosításról, elrejtésről volt szó. A portréknél ugyanazoknak az alapelveknek egy másik vetületéről beszélhetünk, vagy inkább az ellenkezőjéről?

A múltkor elmondottakból tulajdonképpen már következik az a tény, hogy én a megközelítésnek, tehát az öröklét megközelítésének ezt a bizonyos, az impresszionizmusban elért alanyi módját választottam. Ezért tevékenységemben a portré nagyon jelentékeny szerepet játszott. Akár a természet egy-egy pillanatának a "portréja", akár egy ilyen viszonylagos, rövidre szabott kis öröklét, amilyen egy emberélet, egy arcmás, ez mind jelentékeny és beleillö jelenség volt az én vállalt művészi munkámban.

Tulajdonképpen a legkorábbi ilyen portrékat úgy készítettem, hogy az illetö személyt soha nem láttam. - Mint Radnóti? - Például Radnóti. Csináltam én olyan portrét is, például a késöbbiekben Károlyi Mihály portréját a politikusportrék közül vagy a régiek közül a professzor portréját.

À la recherche - VI

Azután hazahoztam a szobrokat. Miután itthon nem kellettek senkinek, felajánlottam a III. kerület tanácselnökének, hogy erre a kis terecskére, ott a sarkon, felépítem ezt a négy szobrot. Azt mondta, felépíthetem, de ne betonozzam le, mert később esetleg elkerülhet innen az egész.

De hát aztán itt maradt. Egy idő után szóltak, hogy most már lebetonozhatom. Akkor egy igen szerény összeggel megvigasztaltak és ennek következtében az öntési költségnek egy része visszatérült. Aztán a szoborcsoport egyre inkább beleépült Óbudának a képébe. Vandálok időnként letörik az esernyőt, megint megcsinálom. - És most már igazi attrakciója ennek a városrésznek. - Hát ezt is meg kell szokni.

Van egy kritikus időszak, ha azalatt le nem döntik, akkor túléli. Mert ez ugyanaz, mint amiről beszéltem. Az első kép egy fátyIon megjelenik, aztán ezt megerősíti a következő, a következő, a következő, és ha már elég sok kép összeépült, azt akkor már nem dobják el. E szoborcsoportnak persze azt a részét, amire már céloztam néhány szóban, tehát ennek a tragikumat, nem érzik. Tehát nem tragikusnak érzik ezeket a figurákat, hanem úgy érzik, hogy tényleg ilyenek. A tragikum felismerése ebben az esetben nem feltétel, tehát enélkül is meg lehet nézni, sőt, a nezőt a szoborcsoport még örömre is serkentheti - engem viszont ez mozgatott.

À la recherche - V

Most konkretizáljuk talán. A négy esernyős lánynak van egy külön története. Amikor Párizsban az akkori polgármester, Jacques Chirac felavatta Bartók-szobromat, azt a "könnyelmüséget" követte el, hogy meghívott kiállítani. Én ezt komolyan vettem, és diplomata barátaim is komolyan vették, és végül is csináltam egy kiállítást Párizsban. Erre a kiállításra készült ez a négy esernyős nő, és méghozzá a magyar proustnak a tiszteletére. Itt, ezen a tájon, Óbudán élt és írt Krúdy Gyula. Krúdy, aki csodálatos prózájával nekünk magyaroknak különös örömet tud adni, ahogy a világról való véleményét elmondta, velünk láttatta. Nos, ennek a Krúdynak van néhány írása, amelyekben tragikus együttérzéssel ír le női sorsokat. Ezek a nők néha prostituáltak, néha csak egy családnak a kivetettjei, de mindig teljes sorsúak Krúdynál, tehát nem felületes a kép róluk. Ennek tiszteletére csináltam meg ezt a négy különböző nőt, termetre, alakra, gondolatvilágra különbözőt, akik mindegyike egy táskával a hóna alatt áll valahol, egy lámpa alatt egy utcasarkon, kiszolgáltatva a férfivágyaknak. Kiszolgáltatva - hiszen mindenki ki van szolgáltatva, egy családanya is, a megszentelt frigyen belül is, szinte ugyanezt a szolgaságot csinálja végig. A saját nemének a szolgája.

Ezekkel a gondolatokkal megcsináltam ezt a négy figurát; ki is öntettem, a kutyának sem kellettek. Kiállítottam őket Párizsban. Ott nagyon kellemes visszhangja volt, de tulajdonképpen a gondolatiságat nem értették meg, hiszen az emberek direktbe gondolkodnak egy szobor láttán, nem gondolják, hogy az is olyan, mint egy vers vagy egy írás.

À la recherche - IV

Így született meg egy sorozata a szobraimnak, amelyek közül nem is érdemes, tulajdonképpen, egyet kivenni. Hiszen az à la recherche du temps perdu fekvő öregasszonyai nem különböznek ennek a kicsit édeskésen fanyar, széken ülő kislánynak a tüllszoknyacskájától és plöröz kalapjától és nem különböznek az esernyös lányoktól, sem a nagymamától. Tehát nem különböznek attól a mindennapokban látott, múlékony, efemer, szépnek vélt, de fanyaran eltűnő, tehát egy tulajdonképpen hazugan édeskés világtol, amiben élünk. Hiszen legsúlyosabb érzelmi problémánk mindig a szerelem, amelyet egy másnemű lény iránt fel kell vennünk, de ugyanúgy fel kell vennünk egy virág iránt vagy egy pillanat iránt, amikor süt a nap és felragyognak a levelek. Ezt a szerelmet rontja el az, hogy a partnernek egyéb tulajdonságai is vannak, nemcsak azok, amelyek rám hatottak, vagy az, hogy esetleg beborul, és a növények más igényűek, mint amire én gondoltam akkor, tehát a világ változása a létezés során, amit én egy fájdalmas pillanatban veszek csak észre, és ez a pillanat azért fájdalmas, mert tudom, hogy elmúlik.

Nos, az À la recherche du temps perdu-sorozat tulajdonképpen erre a gondolatsorra épül. Keresem a harmatcseppet. Azt a harmatcseppet, amelyikről tudom, hogy esetleg nem is harmatcsepp, hanem az iszapból csapódott fel oda, és esetleg az egész tó rossz szagú és tele van szúnyogokkal. Mert ha leülök, néha az az érzésem támad, mint amikor Monet képének a közepében ülök.

À la recherche - III

Ez folyik, természetesen, a poszt-impresszionizmusban is, a látvány megőrzésével, de elhagyva a látványt, teljesen önálló dekoratív müvészetté válik. Később azután ezt is levetközi és visszatér a másik oldalnak a szétszedésével az istenfogalomhoz. Az istenfogalom szétszedésével tehát az ideologikus kép jelenik meg a coca-colás dobozok felépítésében, az autóroncsokban, amikor megszűnik a képnek a képi, tehát a természetelvű képi része, vagyis a tó körülvesz ugyan bennünket, de eltűnik, és ottmaradnak a beledobált coca-colás szemetek. Na, ez a része azután maga az istenfogalom. A kép konvergens sugaraiból az egyiket szétszedi a konstruktivizmus, a pointillizmus, a legkülönbözőbb formai a modernizmusoknak, a másik az ideologikus sugarát szedi szét, ebből következik azután a tagadása és áhítása az istenképnek.

Ezt a gondolatfuttatást azért kellett elmondanom, mert tulajdonképpen én itt találtam megfelelő pontot a magam kedélyvilága - a világ azon állapota, amibe éppen akkor beleszülettem, belekerültem - és a lehetőségeim között. Tudniillik Proust az irodalomban olyan utat választott, amelyikben a mikrovilág, az a bizonyos csepp jelenik meg. Amikor nem is a tea illata és nem az a "madeleine" sütemény, de szóval ez a bizonyos prousti világ, úgy, ahogyan a tó vízirózsáján a harmatcsepp abba a pillanatba hozta össze-egybe az egész őt körülvevő tó problematikáját, és azon az egy ponton keresztül, persze az irodalomnak az összes előnyeivel és hátrányaival. Mert az irodalomnak nem egy pillantásra épül a képe, hanem egy irodalmi mű ezerkétszáz oldalon építgeti meg mindig ugyanazt a képet. Ezért tehát az irodalmi mű már eleve annyira elvont, hogy a képek sorát, fátylak sorát telepíti egymás elé, míg végül, mikor becsukom a könyvet, ott a szemem előtt ez a sok fátyol, és mindegyik azt a kicsike kis darabot hozzáteszi, és kiragyog a kép. Ez a prousti világ volt az, amelyikről úgy gondoltam, hogy ezt az utat meg járhatónak és tovább bonthatónak tartom.

À la recherche - II

Tehát az európai müvészetre - nem akarok végigbonyolódni most minden egyes szakaszon - jellemző ez a bizonyos közelítés ahhoz a natúrához, amelyik képes magába rejteni az istent. Nagyjából azt kell mondanom, hogy az impresszionizmusban jutott eI idáig. Gondoljunk csak arra a képre, amelyik talán az impresszionizmus beteljesedése, egyáltalán nem harsány és nem túlzottan szívbe markoIó a kép, egyszerűen egy tó és a tavon vízirózsák képe. Ez Monet festménye. Eredetileg is már úgy akarta megfesteni, mintha körbe tekinthetne, tehát ez nem egy síkképnek szánt kép, hanem egy kör alakú terembe tervezte, ahol ő középütt ül, előre néz, ám oldalt mindenütt jelen van a tó. És ez a tó elárasztja a termet és benne egyes megfigyelések - a vízirózsán egy csepp harmat és a belső fény, amelyik abban szétsugárzik, ez körülbelül az a pont, ahol tetten érhetjük ezt a konvergens fejlődést, ezt a konvergens mozgást. A konvergenciának itt van az a pillanata, amelyiken keresztül, mint egy lencsén át, a tehetetlenségétől fut tovább a sugár. És ezt a benne rejlő képet, amelyik már a körkörös Iátást, a mindent kizáró és csak ebben az egy pontban megvalósuló képlátást hozza létre, szétbontja ez a sugár. A beesési szögének megfelelően tovább halad, és kiragad belőle elemeket. Ennél már továbbmenni a természetelvű látás megközelítésében nem lehet nehézségek nélkül.

Ezért tehát a müvész kiragad egy részlátványt és elviszi magával. És arra építi fel az életét. Ezek fragmentum-művészetek tulajdonkáppen. IIyen fragmentum-művészet például a konstruktivizmus, hiszen a konstrukció maga nem öncélúan, hanem pontosan az istenfogalom és a természet közelítése során benne rejIik egy Rembrandt-képben is. Nem is hiszem, hogy annál konstruktívabbat lehessen csinálni. Mégis kiragadja ez a sugár a konstrukciót és abból önálló istent épít.

A Mondrian-féle festészetnek van egy, azt hiszem, ötös képsorozata. Ez a következőt tartalmazza: először egy fát. Majd utána ez a fa válik elvont módon négyzetekké. Nagyon árulkodó a kép. Tudniillik az absztrakció, amelyik önjogából beszél, ábrázoló művészet a művész agyában. Hiszen végső során az a mondriani kockarendszer gyönyörködtető, ritmusos és szép - de eredetileg egy fa.

Nos hát, ez a fajta gondolatsor zajlik le ebben a bizonyos átlövő sugárban. Abban a bizonyos pillanatban a rózsa levelén az az egy harmatcsepp, amelyiken a történelem során konvergenssé vált törekvés az istenkép és a látvány között összeér, és a természetisten szétbomlik. Szétbomlik pointillizmussá, amikor a kiragadó fény nem a konstrukciót viszi magával, hanem a színt. És Seurat azt mondja, hogy a festménynek a színei azért nem elég intenzívek, mert keverték öket. Ezért tehát külön pontokban teszi fel a keverésre szánt színeket eredetiben. Hát az eredeti is kevert, de hát mondjuk, tekintsünk ettől el. Tehát felbontja a látvány színeit és harsogó színeket tesz egymás mellé. Hátra kell menni és akkor már kialakul a kép a felbontottság ködéből. Nahát, ez az a bizonyos seurati színfelbontás. Képeiből speciel egyre emlékezem most, egy folyópartra, amelyik éppen olyan konvencionális kép, mint a többi, csak pöttyökből.

À la recherche - I

Ehhez a ciklushoz az itt a szomszéd teremben álló vázlatok tartoznak: az Odette, a nagymama ... de az esernyös lányok is szellemi rokonai.

Nos hát, talán először azt szeretném mondani, hogy ebben az esetben a cím nem egészen pontos. "À la recherche du temps perdu“, az elmúlt idő újrakeresése, helyesebben: újrakeresése közben - nem is lehet lefordítani pontosan, az ember már sok mindent beleérez. Proust olvasása tette lehetővé számomra művészi céIjaimnak egyfajta tisztázását. Amikor az ember ebbe a mesterségbe belekezd, tájékozódni probál a világban - ebben a világban, mert ez egy másik világ - és probálja megkeresni azokat az utakat, amelyeket előtte emberek már bejártak és valahová eljutottak.

A tizenkilencedik század vége és különösen a huszadik század eleje az addig természetelvű művészi gondolkodás felbomlásához vezettek. Ha úgy képzeljük el a művészetek változásait az időben, hogy elindulunk valahol Krisztus születése előtt pár ezer évvel és észrevesszük az ember bálványkészítő vágyát, akkor látjuk, hogy a különböző kultúrák különböző folyamatokat éInek át. Az europai kultúra sajátságos módon a legdirektebb elindulás után azonnal a legelvontabb kezdetekből építkezett. Példákat mondok, ez így érthetőbb lesz.

Hogyha az altamírai barlangra gondol és az ősember tíz-egynéhány ezer éves csodálatos rajzaira emlékezik, mindjárt felmerül az emberben a gondolat, miért egy sötét barlang falára festették ezeket a csodálatos rajzokat, hiszen így azok nem váltak láthatóvá. Ez a legelső lépés már magában rejti az ember igényeinek teljességet. Nem azért festette meg az ősember ezeket a képeket, mert látni akarta vagy mert mással láttatni akarta, hanem ez a kultusz cselekedete volt. Megjelenítette, megidézte annak az állatnak a lelkét, amelyet a vadászaton el akart ejteni, megidézte magát az állat elejtését, ahogyan akarta, ahogyan vágyott rá, előrevetítette a jövő képet - és ezáltal vallási cselekedetet hajtott végre. Az altamírai barlang belsejében vörös okkerrel festett, elejtett állatokat találunk, de ha eltávolodunk, kívülre megyünk, akkor betűket vélünk látni. Tehát amikor a naturálisan megfestett okker bölény "kilép a világosságra“, akkor vésett kis figurákká válik, teljesen betűszerűvé. Tehát valamiféleképpen ismét megtörténik az "elrejtés", úgy, mint a barlang belsejében: ahogyan ott a naturát a sötét rejtette, úgy kívül az elvontsága, a jelnek az absztrakciója rejti a mögötte lévő naturát.

Tehát, ez a bizonyos szimbolikusan használt jel él a történelem évezredei során - egyre inkább keresi a természet megfelelőjét, az adekvát természetet és kerül egyre inkább közelebb a természethez. Ez a folyamat mindig a jelből indul ki, tehát mindig az istenkép a lényeg és később ölti magára a natúra jeleit az isten. Példázatos tulajdonképpen, önmagában véve az egyiptomi művészet fejlődése, az Óbirodalomtól Eknatonig. Utána egy kicsit fordul a dolog, de Eknatonig körülbelül ez zajlik le. Az istenbálvány magára ölti az emberek alakját, a faraót esetenként, de magára ölti a sakál alakját vagy a krokodilet.

Mártírok, áldozatok és hősök -XXI

Az „Hommage à Majakovszki“-t mi inspirálta?

Erre semmiféIe megbízásom nem volt. De Majakovszkij sorsáról olvasgatva arra jöttem rá, hogy Majakovszkij saját maga pecsételte meg a saját sorsát, amikor ilyen mértékig odaállt az akkori lenini propaganda eszközének. Ezért megpróbáltam elmondani én egy ilyen tiszteletadás formájában, hogy őt kivégezte egy sorozat golyó. Ezt talán maga sem vette észre, de ha jobban megnézi, ott van Majakovszkij kis plakátja azon az ablakon, amely egyébként "ROSTA"-ablaknak készült, mögötte állnak azok a figurai az orosz életnek, amelyeket ő a maga módján kifigurázott. Ezek figyelnek kifelé, és ez az egész a Szent György kávéház emblémája alatt van. Világos, hogy mire utal. Tehát egy olyasfajta játek volt az alapgondolata, ahogyan valamikor Veit Stoss csinálta meg a reneszánsz korában a krakkói oltáron a faragott előtér és a festett háttér együttesét. Ahol a háttérben a fű és a növények festve vannak, az előtérben pedig a szobrok körplasztikává lesznek. Nos, ennek az előképnek az alapján gondoltam én végig, hogy egy üveglapra hátulról festeni lehet, elölről pedig szobrot lehet rátenni. Ez a lényege.

Mártírok, áldozatok és hősök - XX

Szokatlan es kitünő a "Partizán“ című alkotása is, melynek a vázlata itt látható. Ezt nagyban is meg tudta valósítani?

A partizánemlékműnek ez az eredeti terve, ami itt van kiállítva. Egy partizánt, szerintem, ha jobb kezében zászlót lobogtat, a bal kezében pedig egy revolver van, akkor azt nem tekinti senki ellenségnek, hanem bolondnak. Azt akkor nem letartóztatják, hanem az elmegyógyintézetbe zárják. A partizán, azt jelenti maga a szó is, hogy titokban cselekvő, tehát a figurának bele kell süllyednie a falba szinte.

Gyerekkoromban futottunk el ilyen hosszú deszkakeritések mellett, az ujjunkat végighúztuk és a résekbe mindig beleugrott az ujjunk. Plakátokkal voltak ezek a falak teleragasztva, s élveztük, hogy a plakátok beszakadnak. Erre emlékeztem, amikor megcsináltam egy falat, amelyre plakátok vannak feltéve és aminek háttal nekitámaszkodik a partizán.

Magát az emlékművet később aztán nem így vitelezték ki. Nem fogadták el az én javaslatomat. A zsűri megbízott egy épitésznőt, hogy csináljon egy szép, „nett" hátteret - nézni is borzasztó. Akkor ezen nem lehetett segíteni.

Később felajánlottam egyszer, hogy megcsinálom rendesen, de azt mondták, nem fontos. Elég, ha megvan ilyen kicsiben. - A nagy szobor pedig hol áll? - Valahol Újpesten. De rettenettes körülmények között, mert ez a kedves építésznő csiszolt kövekből, mészkőből mint egy spanyol legyező, olyan falakat művészkedett köréje. Szóval nagyon rossz a háttere a valóságban.

A kicsi vázlatot, azt hiszem, nyugodtan tarthatom jónak. Ebben az évben megvette tőlem egy amerikai gyűjtő, és azon kivül is van valahol még egy - múzeumban vagy gyűjteményben. Úgy emlékszem, hogy négy darabot készítettem belőle. Érdekes kísérlet volt számomra a környezet direktsége - tehát az lett volna, ha megcsinálhatom, ugye - ezek a megnövelt deszkapalánkok, ami lehetett volna akár beton is, mivel az a deszka lenyomata. A plakátokat meg lehetett volna csinálni zomancozott krómlemezekből. És ezekből létre lehetett volna hozni egy valóban modern, kitünő emlékművet. A nagy szobor viszont magán viseli annak a konformista törekvésnek a jegyeit, ami mindig is jellemezte a szocializmus művészetét.

Mártírok, áldozatok és hősök - XIX

Az ön művészetében a hős is áldozat. Hogyan alakult ki ez a felfogása? Az is érdekelne, hogy milyen időszakban készítette ezt a művét.

A hős - 1957 tavasza volt, tehát már a forradalom után voltunk, amikor kimondták az itéleteket. Kizártak engem is a szövetségből és szilenciumra ítéltek. Egy napon kaptam egy telefont, hogy házkutatás lesz nálam. És elkezdtem magam házkutatást rendezni, hogy mit lehet találni nálam. Nyilván nem volt tiszta a lelkiismeretem ... Találtam kitüntetéseket, megtaláltam többek között a diplomámat is, amit Horthy írt alá. Azt el tudtam égetni, de a kitüntetéseket nem mertem kidobni a szemétbe. A házmesterek mindig besúgók voltak, és gondoltam, ha meglátják, följelentenek. Inkább bementem a műterembe és rászögeltem a kitüntetéseket egy korábban már megépített favázra, szükség esetén szolgálhatok azzal a magyarázattal, hogy ez majd egy negatív hős lesz. Nos, talán két-három hónap múlva újra bementem a műterembe, és úgy találtam, hogy ennél tökéletesebb emlékművet a magát hősnek tudó haldoklókatonáról nem is tudnék késziteni.

A hős témáját egyébként először nonfiguratív módon közelítettem meg, meg is van a kis ólomvázlata még ennek, amikor tulajdonképpen hekatombaként állítottam össze. Ez a gondolat többször is felmerült bennem.

A hekatombánál, ahol a ledöfött landzsára felakasztják a hős vértjét, sisakját, nekitámasztják a pajzsát, fegyvereit és hát néha a győzelmi emlékeket. Ilyen hekatombát a reneszánsz óta főleg a neo stílusok, a nemzeti megújhodás stílusai raktak klasszicista épületek sarkára. Nos, egy ilyen hekatombára gondoltam. A hekatomba jelentése: áldozat; száz ökör áldozat, ezt jelenti tulajdonkeppen.

Végül azonban nem volt megfelelő nekem a hekatomba és ezért egy abszurd figurát csináltam: egy katonát, kinek nincs karja, nincs lába, nincs feje, csak törzse van és ezen vannak a kitüntetések. Nagyon meg voltam győzödve arról, hogy ez jó, de hát azt is tudtam, és a mai napig is tudom, hogy meg nem született olyan ember, aki - az egyébként a hősiesség apoteózisában élő kulturánkban nevelkedve - szembe tudna nézni egy ilyen deheroizálással. Ezért úgy gondolom, hogy köztéren soha senki sem fogja feállítani. Valahol a norvég, oslói gyűjteményben ott van, mert megvettek, és itt van az én gyűjteményemben. Másutt nem található. - Talán a Hadtörténeti Múzeumban kellene felállítani. - Tartok tőle, hogy ez nem való feltétlenül oda.

Mártírok, áldozatok és hősök - XVIII

Múlt héten Gödöllőn és Vácott jártam és a Lenin-szobrait kerestem. - Nincsenek már ott, nincsenek sehol. - Közben már megtudtam, sajnos. Bárkit kérdeztem, azt mondták, hogy nagyon sajnálják.
Hát, nézze, ez ugyanannak a primitív gondolkodásmódnak a másik oldala. Amikor a magyarországi bányászat tönkrement, akkor bányászszobrokat csináltattak. Attól nem lett jobb a bányászat. Na és ha ledöntöm a szobrokat, attól se lesz jobb. Ez egy más sík, a kultúra síkján való gondolkodás - és ennek az azonosítása a mindennapi élettel, ez éppen olyan primitív, mint amilyen volt a fordítottja. Elvenni vagy odatenni egy jelképet - semmi köze sincs a való életnek hozzá. - És ezeket az elvitt Lenin-szobrokat lehet még látni valahol? - Én nem tudom, hogy még megörizték-e őket. Amikor levették az elsőt, akkor én felajánlottam, hogy megveszem. Tudniillik sajnáltam volna, hogyha eltűnik. De akkor nem akarták ideadni. Később, amikor már ideadták volna, addigra már annyira értelmetlen lett volna részemről a megőrzése. Nem tudtam volna hova tenni, és lemondtam róla, hogy megvegyem. - És arra a helyre készültek, nem máshová. - Persze. Nem lehet őket máshol felállítani. Szóval, ez volt a probléma ezzel a Leninnel is, a kaposvárival. Ahogyan az árnyak vilagából jönnek ki ezek az alakok, egy ilyen ferdülő úton, amin nem is lehet járni, annyira ferde ez az út - tehát az áttétel evidens kellett volna hogy legyen.

Mártírok, áldozatok és hősök - XVII

Tehát ez a Lenin, ez kétszeres idézőjelen belül van, mert hiszen egyszer a mártírok mint szobor, csak egy megidézett csoport - és ezen belül a hitük jelenik meg még egy áttételben.

Ez az utóbbi ötletem nem bizonyult időtállónak, mert emiatt távolították el a politikai fordulat után a szobrot. Ha nem lett volna ott ez a hitüket jelképező Lenin-embléma, akkor békén hagyják. Nos, én tulajdonképpen szerettem volna megmenteni ezeket a szobrokat, amikor megtudtam, hogy kidobálták őket a városon kívül egy mocsárba. Majd onnét ellopták közülük hármat, lovakkal vontatták ki. Nyilván kellett valakinek a bronzanyag. A maradék négyet meg elkértem Siófok városának, ahol szeretnének nekem egy emlékházat csinálni; gondoltam, hogy egy ilyen drága szobor - két méter huszas alakok ezek - olyan sokba kerül, mint az egész emlékház. Miért se szerezzük meg? És meg is szereztük, most ott vannak, majd a napokban lemegyek és egy ideiglenes helyen felállítjuk őket, a maradék négyet. Csak négyet, mert a többit nem tudjuk elhozni már, azok valószinűleg megsemmisültek. Hát, ilyen játékai is vannak a történelemnek.

Mártírok, áldozatok és hősök - XVI

A kaposvári mártíremlékműnek milyen törtenélmi háttere van? És hová kerültek a szobrok? Ezek is a rendszerváltás áldozatai lettek?

Kaposvárra mindenáron Lenin-szobrot kértek tőlem. Én azt mondtam, hogy így magában egy Lenin-alakot nem csinálok. Ezzel szemben, miután Somogy megye, amelynek székvárosa Kaposvár, születésem helye, ezért elkészítettem egy mártíremlékművet. A sötét erdőből kanyarodik ki egy út, befordul a térre, és ezen az úton közelednek a haIálraítéltek. Az 1919-es kaposvári direktórium tagjai, akik kínhaIált haltak. Horthy tiszti különítménye ugyanis a Tanácsköztársaság bukása után Siófokról kiruccanásokba kezdett a környéken. A fehér tisztek haIálra kínozták ezeket az embereket, és az erdőben kínhalállal lemészároIták őket. Részleteket nem mesélek magának, szörnűek a részletek.

Miután a legtöbbjükről nem maradt fenn hiteIes kép, ezért az én saját családomnak a tagjait készítettem el az emlékmű alakjaiként. Van például egy katonaruhás férfi - az az édesapám katonakori képe. A nőalak a nagymamámnak a szobra és így tovább. Tehát a családomnak a különböző tagjait portrétíroztam Somogy megyei mártíremlékműnek. - Ott tudják, hogy kiknek a portréi? - Mondtam már nekik azóta.

Az első két figura közé - miután azért haltak meg valamennyien, mert a közös rögeszméjük Lenin volt - "mintegy idézöjelbe téve" odahelyeztem egy Lenin-szobrot.

Mártírok, áldozatok és hősök - XV

Itt még egy másik mártíremlékművet is látunk: Kulich Gyuláét.
Ki volt Kulich Gyula?

Masfél évvel ezelőtt értesitést kaptam, hogy mostantól nem Kulich Gyulának hívják ezt az emlékművet, hanem mártíremlékműnek, ami teljesen indokolt. Ha a neve Kulich Gyula-emlékmű, tulajdonképpen senki sem tudja se Magyarorszagon, se máshol, hogy ki volt Kulich Gyula. Egyik mellékszereplőe volt a Horthy-korszakban a munkásmozgalomnak. Én magam is csak akkor hallottam róla közelebbit, amikor a megbízást kaptam, hogy csináljak róla emlékművet.

Egy kis szabólegény volt, aki Békéscsabán született, majd feljött Budapestre es rövid ittlét után letartóztatták és internálták. Az internálótáborból átkerült egy német koncentrációs táborba, ahol meghalt. Ez a sors tulajdonképpen alkalmassá tette volna számomra az ő személyét és nevét, hogy egy általánosabb mártírfogalomhoz közelítsek vele. Ám a róla megmaradt fénykép egy polgári ruhás emberkét mutat; e földi alakjában nem tűnt nekem alkalmasnak arra, hogy mondanivalómat, amit a mártíromságról akartam mondani, ebben a formában fogalmazzam meg.

Ezért készítettem el a jelenleg itt látható mártíremlékművet: az elképzelésem az volt, hogy ha egy fát kitépek a földből, a gyökerei között feltétlenül egy halottat fedeznék fel, hiszen a fák ebből élnek. Tehát azt akartam vele mondani, hogy a mártír halála tuldajdonképpen a természet rendjébe ilIeszkedik; ahogyan a fa a bomló testből él, úgy egy mártír, egy gondolat mártírja a gondolatnak a fává terebélyesedését teszi lehetővé a halálával.

Märtyrer, Opfer und Helden - XIV

Ehhez a témakörhöz tartozik a Holocaust-emlékmű is.

Nos, a Holocaust-emlekműnek ismét más története van. Akkoriban már egy ilyen Holocaust-emlékmű engedélyezhető volt, részben a Wallenberg szobra nyomán. Rájöttek arra, hogy nem harap az emlékmű, tehát meg lehet csinálni egy Holocaust-emlékművet is. Eltűrték már, de még mindig nem támogatta az állam, még mindig nem adott neki helyet köztéren. Akkor, amikor emlékművek garmadáját készitették mindenféle az országban, szükséges vagy szükségtelen dolgoknak állítottak emléket, ugyanakkor hatszázezer megölt magyarnak nem lehetett emlékművet csinálni, mert állítólag nem volt rá pénz.

Akkor már hivatalosan hozzájárultak, hogy a World Jewish Congress képviselete Magyarországon megjelenhessen. Egy Holocaust-emlékművet én már korábban terveztem, így amikor eljöttek hozzám a World Jewish Congress képviselői, akkor én már kész tervet tudtamaz asztalra tenni. Ez a nagy gyászfa, ez már készen volt nekem. Megnézték a tervet, és azt mondták, hogy ezt megcsináljuk. Addigra én már kitaláltam, hogyan lehetne erre pénzt szerezni: aki adott ötven dollárt vagy száz dollárt az emlékműre, annak az elpusztult hozzátartozója nevet felírattam a gyászfa leveleire. És amikor az emlékművel készen voltunk, akkor már volt, azt hiszem, négy vagy ötezer nevünk. Most is jönnek még, akik a halottaik nevét rá akarják íratni.

Szóval ez a története ennek a zsidó mártíremlékműnek. Vázlatában az emlékmű már régen készen volt, hiszen, mint az előbb említettem, mindig foglalkoztatott engem a Holocaust. Az elembertelenedés engem egyszerűen mindig megdöbbent: hogyan lehetséges például, hogy ma, a század utolsó perceiben, itt a szomszédban, a jugoszláviai polgárháborúban negyvenezer nőt megerőszakoljanak kvázi intézményesen?!

Märtyrer, Opfer und Helden - XIII

Szeretnék újból visszatérni a Bábij Jár-ra. Engem különösen az érint meg, hogy az áldozatokat Krisztusalakban ábrázolja. Ez erős szimbolikus hatást vált ki, amely sokféle módon értelmezhető.

Nézze, ez egy metamorfózis tulajdonképpen. A szenvedésben istenné válik az ember. Ez egy Thomas Mann-i gondolat. Thomas Mann a Josef und seine Brüder-ben írja le ezt az átmenetet, hogyan válik halottá a Fáraó. A csontjai ezüstté válnak. Ahogy Thomas Mann ezt olyan szépen leírja, ez a metamorfózis zajlik le tulajdonképpen itt is. A szenvedő és meghaló ember, aki Krisztussá, Istenné válik. Itt megint csak egy eseményt hoztam oda: a sziklát nem tudom átváltoztatni, ezeket a vájatokat nem is akarom megváltoztatni, tehát megváltoztatom az áldozat személyét. A személyek, akik oda belezuhannak, azok válnak Krisztussá.

Hát ez akkoriban jó támasz lett volna, hiszen lehet művészettel politizálni tulajdonképpen. Akkoriban nem nagyon örült ennek senki. Én úgy gondolom, hogy a művekkel való politizálást nagyon tisztességesen csináltam. Sok kockázat vállalásával. Persze ma már nem érdekes, hogy ez akkor kockázatos volt-e vagy sem. Aki ma mondja el ugyanazt, annak már szabad hangosan kiabálnia, nekem még el kellett rejtenem ezt. De sokat nyertem vele, mert ha az ember megtanul úgy beszélni, hogy a mondatainak több értelme is legyen, akkor tulajdonképpen a költészethez kerül közé. Mert egy költői mondat az nemcsak annyi, amennyit jelent, hanem több van mögötte, úgyhogy a második vonulat, a költöi második vonulat az néha több, mert más jelentésben kimondatlan.

Mártírok, áldozatok és hősök - XII

Ennek az egész bonyolult történelmi képnek volt ez kitunően sikerült emlékműve. Sajnos nem tudok változtatni azon, ami történt; aktuál-propagandára fel lehet használni mindent, és ilyen átmeneti időkben nagyon sok olyan önmagára átmenteni akaró, úgy értem, hogy felelőtlen, felületes emberrel lehet találkozni, akik mindezt nem hajlandók végiggondolni, még ha képesek volnának is.

De többnyire nem is képesek. Mert végül is volt ott egy emlékmű, amely Kun Béláról szólt - és mit számít az, hogy Kun BéIának a történelmi helyéről az akasztófa alatt és a kísértetektől való búcsúzásáról? Ugye, milyen nehéz ezt felfogni? Szóval ilyen bonyolult tulajdonképpen egy művészpálya...

Mártírok, áldozatok és hősök - XI

Sajnos ez késöbb bebizonyosult, hogy mennyire nem értette senki, például a Kun Béla-emlékműnél, amit a politikai fordulat után azonnal leszedtek Budapesten. Holott ez volt az első kritikus szemléletű emlékmű a történelemben. Egy olyan emberről szól, aki búcsúzása pillanatában az általa kivégeztettek szellemi árnyaival találkozik, a kísértetekkel. Ott lebegnek, ott lebeg az egész a föld felett, és ott áll ez az ember, aki búcsút int, kalappal a kezében, az akasztófa alatt (amely rá vár).




Van egy magyar költemény, Petőfi írta, amikor Bécsben meglincselték Latour grófot. Felhúzták egy lámpavasra az 1848-as bécsi felkeléskor. Petőfi ezt a verssort írja le: "La tour nyakán kötél." Nos, Latourt a lámpavasra akasztották fel. A lámpavas azóta a magyar irodalmi nyelvben nem egy világítótestet hordozó oszlopot, hanem akasztófát jelent. És Kun Béla ott áll a lámpavas mellett (éjjel-nappal égett a lámpa benne). Nahát, ezért volt ez egy kritikai emlékmű. Aki olvasni tud egy műben, annak ez kritikai emlékmű. Egy analfabétának persze nem az. Az analfabétának teljesen mindegy, hogy mi. így pusztították el tulajdonképpen annak idején, a próféta írásaira hivatkozva, az alexandriai könyvtárat: felgyújtották. Mert azt mondták, hogy "ami benne van a Koránban, az fölösleges, ami meg nincs benne a Koránban, az azért fölösleges"... Hát mindegy, én nem akarom ezt a kettőt összehasonlítani, de a gesztus, a cselekvés ugyanilyen hamis volt. Ugye, hát ott az áldozatok láthatók szinte portrészerűen, mindazok, akik áldozatul estek ennek az őáltala megalapított magyarországi kommunizmusnak, és végül ő maga is áldozat lett: 1937-ben a Szovjetunióban valószínűleg meggyilkoIták Kun Bélát.

Mártírok, áldozatok és hősök - X

De nagyban soha nem valósult meg? - Soha, sehol. Hogyan is lehetett volna megcsinálni? Megcsinálni csak olyan emlékműveket lehet, amelyeket a hatalom legalább a címükben elfogad. A címében elfogadott emlékműben én azután elmondhattam a véleményemet, azt ugyse értette senki.

Märtyrer, Opfer und Helden - IX

Jevgenyij Jevtusenko: Bábij Jár

Nem áll emlékmű Bábij Jár felett.
Durva sirkő a szurdok szürke orma.
Borzadok.
Számlálom éveimet:
mint maga Juda népe, vén vagyok ma.

Zsidó vagyok -
úgy tetszik hirtelen.
Lábam ős egyiptomi téreken jár.
Kereszten függök, elvégeztetett már,
s a szögek nyoma most is testemen.
...
Zsidó vér nem csorog az ereimben,
de minden antiszemita konok
gyűlölettel, mint zsidót,
gyűlöl engem.
És igaz orosz
én eképp vagyok.

(Garai Gábor fordította)

Märtyrer, Opfer und Helden - VIII

A Bábij Jár-emlékmű vázlatai is azt tanúsítják, hogy ön sem engedi elfelejteni, ami történt.

Igen, a Bábij Jár is ide kapcsolódik. Egy Jevtusenko nevű orosz költű írt a Bábij-szakadékről egy költeményt; ott, Kijev közelében 1941 őszén a német különítményesek mintegy 33000 zsidó férfit, asszonyt és gyereket lőttek agyon es belelöktek Őket a szakadékba. És Jevtusenko azt írja ebben a költeményében, hogy úgy érzi, ő is zsidó már, mert közös sorsot akar vállalni azokkal. Jevtusenkót akkor mindenféle büntetésben részesítették, én pedig úgy gondoltam, hogy én meg ővele vállalom a közös sorsot. Megcsináltam ezt az emlékmű-tervet és felajánlottam a szovjet nagykövetségnek. - Mikor történt ez? - Hát, amikor Jevtusenkónak ez a botránya volt, 1970-valahányban. Felajánlottam, hogy megcsinálom ... Nahát, akkor engem Aczél György húzott ki a pácból ...

Mártírok, áldozatok és hősök - VII

Az én kishitűségem okozta, hogy ott áll, ahol áll, és nem a régi, ledöntött Wallenberg-emlékmű helyén. De hát akkoriban - 1986-87-ről van szó - ugyan Gorbacsov volt már (nekem az ő irodájával is kapcsolatba kellett lépnem az emlékmű felállítása ügyében), ám ekkor még nem lehetett tisztán látni, tulajdonképpen nem lehetett biztosra venni, hogy a szovjetunió összeomlása lehetövé tenne a Wallenberg-emlékműnek az eredeti helyén való felállítását is - és főleg nekem mégsem lehetett a kockázatot egy személyben vállalni. A késöbbiekben aztán ismételten voltak olyan hangok, hogy a Wallenberg-szobrot át kellene vinni arra a helyre, ahol az előző állt. Én nem nagyon szeretem, ha a szobrokat mozgatják. Jó helynek tartom azt, ahol van. Látogatható és megközelíthető, és egy gyönyörű park része.

Hát ez volt nagyjából a Wallenberg-emlékmű története. Furcsa dolog, de ezt az emlékművet teljes egészébe hárman hoztuk létre: Salgó Miklós a pénzügyi fedézettel, én pedig a művészi munkával; a Wallenberg család később kapcsolódott be a körbe. A kockázat akkor még komoly kockázat volt, de azért lehetett vállalni, persze; én tudatosan vállaltam abban emléket. Többször nyúltam soha meg nem valósult vázlatokhoz - részben Radnóti Miklós sorsa és költészete indított erre. Itt látható az „Erőltetett menet" című, igazán mondhatom, hogy kivételesen sokat igérő emlékmű-tervem. Soha nem valósulhatott meg.

Mártírok, áldozatok és hősök - VI

Miután a Wallenberg-szobor már állt, azon spekuláltunk Salgó Miklós barátommal, hogy olyan kerítést kellene csináltatni az amerikai nagykövetség elé, hogy ez a szobor "kikerüljön az utcára“, vagyis a követség tulajdonán marad továbbra is, de a kerítéssel úgy vesszük körül, hogy az utcáról is látható és megközelíthető legyen. Azonban egy napon telefonhívást kaptam, hogy egy másik nagykövet szívesen lát ebédre. Azt hiszem, négyen ültünk az asztal körül, az illető nagykövet a feleségével, az amerikai nagykövet meg én. És azon gondolkodtunk, hogyan lehetne mégis közterületen elheIyezni. És egy egészen kitűnő megoldást talált a diplomácia.

Kádár Jánosnak meghívást nyújtottak át egy bizonyos országba, és amikor a nagykövet átnyújtotta neki a meghívót, Kádár megkérdezte, mi lesz a protokoll? És a nagykövet azt felelte, amint a repülőgépről leszáll, lesz sajtóértekezlet, ahol minden bizonnyal fel fogják tenni neki azt a kérdést, van-e Wallenbergnek emlékműve Magyarországon? Az illető nagykövet átadta a meghívó levelet, majd távozott. Másnap délután Salgó Miklós ment búcsúlátogatásra Kádár Jánoshoz, mert lejárt kiküldetésének az ideje. Utána eljött hozzám és elmesélte, hogy két óra hosszat nem mert előhozakodni vele, azután mégis összeszedte magát és így szólt: „Én pedig, fötitkár úr, szeretnék a magyar népnek ajándékozni egy Wallenberg-emlékművet". Felcsillant Kádár szeme, mert hiszen az elkövetkező látogatásán most már elmondhatja majd, hogy van Wallenberg-emlékmű. És én még aznap este négy telefonhívást kaptam, amelyek mindegyike a Wallenberg-emlékművel foglalkozott. Felhívott például a Fővárosi Tanács egyik elnökhelyettese, és felháborodva ugyan, de azért megkönnyebbülten azt mondta, menjek be hozzá és állapodjunk meg a szobor leendő helyében - tehát magyarán: az emlékmű két hét múlva a helyén állt.

Mártírok, áldozatok és hősök - V

DONEC ERIS FELIX
MULTOS NUMERABIS AMICOS
TEMPORA SI FUERINT NUBILA
SOLUS ERIS.

A vázlatom lényege az volt, hogy egy nagy kőtáblára ennek a régi emlékműnek a kontúrjait rárajzoltam és eltörtem a követ - mintegy megsemmisítve az emlékművet. Ebbe a törésbe állítottam bele annak az embernek az alakját, akit nem ismerhettem, nem is láthattam, akit nem az ő valóságában, hanem jóval idősebbnek elképzelve tettem oda, nem az eleganciájában, diplomataeleganciájában, hanem egy koncentrációs tábor fapapucsában és darócköpenyében mutattam fel - íme, aki megszabadított tízezret, önmagát nem tudta megszabadítani. És hiába válik szét a rés, ő nem tud átmenni rajta. Ez egyfajta mózesi gesztus, hiszen Mózes a Vöröstengert kettéválasztotta az ő menekült népe előtt és egy kicsit mózesi sors, hiszen Mózes maga már nem juthattott el Kánaán földjére, ott halt meg a bejárat előtt. Ez a szobornak a tulajdonképpeni előtörténete.

Miután megcsináltam a nagy bronzot - ez olyan 1984-85 tájékán lehetett -, akkor kimentem Svédországba és kiválasztottam egy hatalmas sziklalapot, mely egy gleccserből származott, és elhozattam Magyarországra az amerikai nagykövetség segítségével, mert másképp nem tudtam volna. Rávéstem a kontúrjait annak az egykori szobornak és kettétörtem a követ, beleállítottam a bronzszobrot - és mindezt az amerikai nagykövetség kertjében kellett megcsinálnom, mert nem kaptam máshol helyet. Ott feIépítettem az emlékművet és ráírtam egy latin mondatot Ovidiustól: ez magyarul annyit jeIent, hogy "Amíg szerencsés leszel, sok barátod lesz, de ha beborul az ég, egyedül maradsz". Ezzel Wallenberg sorsára kívántam utalni.

Mártírok, áldozatok és hősök - IV

A Wallenberg-emlékmű ugyanebben az időben jött-e létre és hasonló-e a háttere?

Wallenberg. Itt megint egy útelágazáshoz értünk. Az út elágazik, a történelmi körülményeihez a Wallenberg-szobornak és a Wallenberg-szobron belül ennek a bizonyos drámaiságnak a megjelenéséhez. Ez ismét ugyanúgy egymáshoz kötődik, úgyhogy megpróbálom először a történelmi körülményeket vázolni.

Az a szerencse ért bennünket magyarokat, hogy az Egyesült Államok a nyolcvanas évek közepén olyan nagykövetet küldött Magyarországra, aki maga is magyar származású volt. Salgó Miklósnak hívták. Salgó Miklós (alias Nick M. Salgó) nemsokára szoros barátságba került velem és ez fennmaradt mindvégig, sőt, még azt követően is, hogy ő már nem volt tovább Magyarorszagon nagykövet. Nos, egy alkalommal nálam vacsorázott és vacsora után üldögéltünk beszélgetve a világ dolgairól, és egyszer csak azt kérdezte tőlem: "Volna bátorságod egy Wallenberg-emlékművet készíteni?"

Ehhez tudni kell, hogy Wallenbergről az én egykori mesterem, Pátzay Pál, 1946-48 között készített egy emlékművet azoknak a zsidóknak az összegyűjtött pénzén, akiket Wallenberg mentett meg. Ezt az emlékművet felépítették - és a felavatása előtti éjszakán ledöntették. Ez 1949-ben történt; a hatalom durva beavatkozása mindvégig árnyekot vetett Pátzay életére. Nos, amikor elhangzott ez a kérdés, akkor én azonnal a tanáromra gondoltam, aki ekkor már halott volt, és azt mondtam a nagykövetnek, hogy foglalkoztam már ezzel a gondolattal, sőt egy vázlatom is van, nézze meg.

Mártírok, áldozatok és hősök - III

Radnóti Miklós: Razglednica 4

... Tarkólövés.
- Így végzed hát te is, -
sugtam
magamnak, -
csak feküdj
nyugodtan. ...