Portrék - VIII

Ez a történet hozzátartozik annak a portrénak a történetéhez, amelyet később Kádárról készítettem ...

Azt a portrét odaadtam Aczél Györgynek. Nem volt szabad másodpéldányt önteni róla, nem volt szabad a gipszet megtartanom és így tovább. Szóval ez a belső protokollnak készült. De hát én ezt éppen úgy művészi teljesítménynek tartom, mint ahogyan a többi szobromat.

Készült egy gyönyörű portré egy rómairól, akiről azt tudjuk, hogy Velencében élt és uzsorás volt. Úgy hívták ezt az urat, hogy Caecilius Iucundus. Onnét tudjuk, hogy rá van írva. Iucundus, ez tréfálkozót jelent, vagy vidámat, bizonyos értelemben azonban a homoszexualitásra is utal, mint a gay, ugye, angolul; az is a vidám szóból jön. Ez a Caecilius Iucundus a portréjéből visszakövetkeztetve egy olyan százötven kilós ember lehetett, hihetetlenül elhízott figura, három tokával, az álla alatt egy hatalmas bibircsókkal. Ennek ellenére a legszebb római kori portré, amit valaha láttam.

Nos hát, a Kádár-portrénáI én a megtört öregembert kerestem, a pályának a csődjét, a kilátástalanságát felismerő, az önmagával meghasonuló embernek a pillanatait. Ezért nem volt a feleségének szimpatikus az a szobor. Énszerintem történelmileg is hiteIes volt, amit csináltam. Úgyhogy én ezt nyugodtan vállaltam, mindig is, a továbbiakban is fogom, természetesen. Ha én csináltam volna azt a szobrot Caecilius Iucundusról, úristen, de örülnék!

Mert a szememben az volt az a portré, ahogyan elmondtam, ahogyan a tavirózsa levelén az a bizonyos csepp víz, a harmatcsepp, amelyik egyfajta lencse, gyűjtőlencséje a törekvéseknek az időben, és amelyiken átsugarozva fut szét, divergenssé válik a művészet egy időre, mert utána majd ismét konvergens lesz. Hiszen tulajdonképpen mindennek megvan a helye ebben. Ez a konvergencia hogy mikor következik be, nem tudom, nem valószínű, hogy az én életemben, egyelőre még túl virulensek az egyes divergens irányzatok. De akkor, amikor a nagy birodalmak létrejönnek, ezek a nagy birodalmak mindig konstruktív müvészetet hoznak magukkal. És a konstruktív művészet, az bizonyos értelemben mindig is a nagy diktaturáknak a művészete volt. Nem szeretném, ha az én életemben még egy ilyen konstruktív művészet létrejönne. Elég volt belőle.