Mártírok, áldozatok és hősök - VII

Az én kishitűségem okozta, hogy ott áll, ahol áll, és nem a régi, ledöntött Wallenberg-emlékmű helyén. De hát akkoriban - 1986-87-ről van szó - ugyan Gorbacsov volt már (nekem az ő irodájával is kapcsolatba kellett lépnem az emlékmű felállítása ügyében), ám ekkor még nem lehetett tisztán látni, tulajdonképpen nem lehetett biztosra venni, hogy a szovjetunió összeomlása lehetövé tenne a Wallenberg-emlékműnek az eredeti helyén való felállítását is - és főleg nekem mégsem lehetett a kockázatot egy személyben vállalni. A késöbbiekben aztán ismételten voltak olyan hangok, hogy a Wallenberg-szobrot át kellene vinni arra a helyre, ahol az előző állt. Én nem nagyon szeretem, ha a szobrokat mozgatják. Jó helynek tartom azt, ahol van. Látogatható és megközelíthető, és egy gyönyörű park része.

Hát ez volt nagyjából a Wallenberg-emlékmű története. Furcsa dolog, de ezt az emlékművet teljes egészébe hárman hoztuk létre: Salgó Miklós a pénzügyi fedézettel, én pedig a művészi munkával; a Wallenberg család később kapcsolódott be a körbe. A kockázat akkor még komoly kockázat volt, de azért lehetett vállalni, persze; én tudatosan vállaltam abban emléket. Többször nyúltam soha meg nem valósult vázlatokhoz - részben Radnóti Miklós sorsa és költészete indított erre. Itt látható az „Erőltetett menet" című, igazán mondhatom, hogy kivételesen sokat igérő emlékmű-tervem. Soha nem valósulhatott meg.