Mártírok, áldozatok és hősök - II

Az egyik állomás, ahol Radnótit áthajtották gyalogmenetben, Mohácson volt, és a mohácsiak szerettek volna egy Radnóti-emlékmüvet felállítani. Ez olyan időben volt, amikor nekem már lejárt az 1956 miatt kapott ötéves eltiltásom, és az első munkáim egyike volt ez a megbízás. Egy ötévi, csak önmagamnak termelő periódus után annál a válaszútnál álltam, hogy mit tegyek? Vállaljam-e a konzervatív, naturális portrét, illetve nem is naturálist, hanem egy ilyen ünnepire énekelt naturális feladatot, ugye, mert egy portré nem lehet kritikai, pláne nem, ha egy ilyen ünnepi gesztusnak az alanyáról készül; az mindig hízelgő, az mindig fenséges, az mindig emelkedett. És úgy döntöttem, hogy ez az ötévi munkanélküli megalázottság, ez eléggé megérlelt engem arra, hogy a saját utamat válasszam. És ez a Radnóti szobor volt az, amelyik lehetővé tette nekem, hogy önmagammal tisztázzam: merre menjek.

A következőt döntöttem el. Először is: nem fejszobrot, nem is mellszobrot csinálok. A büszt áráért - mivel nem tudtak többet fizetni, ennyi volt engedéIyezve - csinálok egy egész alakos szobrot.

Ebben az egész alakban és a környezethez való viszonyában próbalom meg eIrejteni mindazt, amit én Radnótiról gondolok. Rájöttem arra, hogy nekem művészkent majdnem szerelmesnek kell lennem ebbe a tárgyba. Ez nagyon nehéz dolog egy olyan embernél, akinek az érzelmi világa teljesen ellenkezik a férfiak iránti szereIemmel. Ennek ellenére meg kellett találnom azokat a jellemvonásokat, amelyeken keresztül ezt az embert szeretnem lehet, és ezt kellett érzékeltetnem a szoborban; minden egyéb közlést áthárítottam a környezetére. Az utcaköveket beszéltettem: tehát azt, hogy ez egy út, ezt az út köveinek kellett jelképezniük. Azt, hogy ennek az útnak az egyik állomásánál vagyunk, valahol a megpihenés vagy az összeroskadás határán, ezt egy fakorláttal jeleztem. Tehát nagyon sok valóságelemet építettem köré, és ezzel ki is alakult tulajdonképpen az én egész későbbi életpályámnak a gerince. Mindig ennek az elvnek a tisztázásával kezdtem el, tehát mindig egy személyi azonosulással, akkor is, ha elvont személyről volt szó. Lehetett az egy isten, lehetett az egy élő személy képmása: először is, mindenképpen létre kellett hoznom az érzelmi kötődést, azután jött ennek a személynek a történelmi képbe helyezése. A legelsőtől a legutolsó munkámig ez maradt a gerinc. Mondhatnánk úgy is, egy közhasználatú latin kifejezéssel, hogy ez volt az alapelve az én életművemnek: az én ars poeticám.

Tehát ez az ars poetica nagyon jó választás lett nekem a későbbiekben, egyrészt ez a költő távolságát tette lehetővé a világtól és ugyanakkor a költő azonosulását is a világgal. A mondandóm egy tézis-antitézisre épül fel mindig. A drámai mag az mindig egy ilyen kontradikcióból születik. Tovább megyek: részben tudatosan úgy választottam ki mindig a hőseimet, vagy olyan szituációba hoztam ebben a kontradikcióban, ebben a drámai ellentmondásban, hogy elbukjanak. Minden hősöm elbukik. Ez a drámai mag minden egyes munkámban.

Mártírok, áldozatok és hősök - I

Már a legelső látogatásomnál a Radnóti-szobor volt az, amelyik a legmélyebben hatott rám, és ez még a mai napig is így van. Radnóti Miklós neve, költészete és sorsa sajnos külföldön nem eléggé ismert. Mikor és hogyan jött létre ez a szobor? És ki volt tulajdonképpen Radnóti Miklós?

Itt két úton indulhatnánk el. Az egyik út, hogy Radnótiról beszéljek, a másik a saját utam, ahol kapcsolódtam valahol Radnótihoz. - Ismerte őt személyesen? - Nem. Nos, a magam útjával kezdem és majd át fogok nyúlni az ő életútjához, illetve már a halála utáni idejéhez.

A második világháború furcsa elszigeteltséget teremtett számomra. Katona voltam; ami hír eljutott hozzám, az egy fajta filtrátum volt, és ami hír tőlem származott, az ugyanígy többszörös szűrőn ment keresztül. Az itthoni események hírei sem jutottak el hozzánk teljes egészében, az otthon töltött néhány nap szabadság sem volt alkalmas arra, hogy az ember teljes mélyében és igazságában átlássa azt, mi folyik az országban. Amikor 1945-ben, az elveszített háború után, egy kicsit magam is pária-sorba kerültem (tudja, az a hinduknál a legalsóbb kaszt), vagy - mondjuk - harmadrangú állampolgár lettem, érzékennyé váltam a hasonló sorsok iránt. Engemet akkor a háborús kitüntetéseim, a tiszti rangom miatt megbélyegeztek. Az orosz hadsereg jelenléte ezt állandósította. Különösen azoknak a sorsa iránt váltam akkor érzékennyé, akiknél dokumentálódott ez a harmadrangú állampolgárság. Ilyenek voltak a zsidó entellektuellek, akik származásuk miatt harmadrangúak lettek.

Radnóti Miklós nagyon jó költőnek indult, gazdag érzelemvilággal és kiérlelt klasszika-filológiai érdeklődéssel. Amikor Radnótit behívták munkaszolgálatra - ami a fiatal zsidó férfiaknak a hadiszolgálata lett, fegyver nélkül, ásóval, lapáttal - akkor neki segíteni igyekeztek többen, hogy ne kelljen bevonulnia munkaszolgálatra. ő azonban nem fogadta el a segítséget, és először egy itteni táborba, majd Borba (Jugoszláviába, Szerbiába) egy rézbányába vitték dolgozni. Ott írta talán a legszebb verseit, a képeslapokat, a Razglednicák-at. Ezek a munkatábornak, a koncentrációs tábornak a légkörét közvetítik. Radnóti még a legszörnyűbb sorsban is, a fizikai kétségbeesettség állapotában is megmaradt költőnek, és magyar költőnek. Amikor aztán már Borból Magyarországon át gyalogmenetben indították útnak őket Nyugat felé egy másik koncentrációs táborba, ő is azok közé tartozott, akik fizikailag úgy legyengültek, hogy nem tudtak tovább menni és ezért agyonlőtték útközben. ő ezt az agyonlövést megírta előre versben, mert már látta másoknál, hogy mi történt velük; akkoriban ő maga is többször elesett már, de még felkelt. A legmegrendítőbb verseket, amelyeket erről az útról, a halálmenetről írt, az 1946-ban a tömegsírból kiásott holttestén találták meg a viharkabátja zsebében. Nagyon érdekes tulajdonképpen, ha egyáltalán ez a szóitt alkalmas, nagyon érdekes a léleknek ez a mindenen túli önfenntartása. A teste már szinte elenyészik, már szinte elporlad, a fizikai megerőltetés és a kínok szinte már az eszét elveszik, ennek ellenére még mindig költő. Egy ceruzacsonkkal papírfecnikre vagy egy noteszbe írkálja a verseit, amelyek aztán halála után megjelentek. Egy ember fizikai megsemmisülésének lelki kísérője ez a verssorozat.

Királyok és szentek az ősi Magyarországon - IV

Mi a története és milyen elõzményei vannak a "Lajos és Szent Erzsébet" emlékműnek?

Lajos és Erzsébet: Hát itt a történetet nem kell elmondanom, mert ez annyira közismert. Erzsébet magyar királylány volt. Sárospatakon született. A királyné, az édesanyja, áldozatul esett egy nemesi lázadásnak. Ekkor a német családja visszavitte Erzsébetet Wartburg várába. Ott nevelkedett unokatestvérével együtt, Lajossal, akivel késõbb házasságra is lépett, és akinek három gyermeket szült.

Lajos herceg késõbb keresztes hadjáratra indulván Otrantoban pestisben meghalt. A hírek nagyon lassan jártak az idõ tájt. Erzsébet híres volt jótékonyságáról és Európa elsõ kórházát létre hozta. Szerintem azért hozta létre a kórházat, hogy a férjérõl halljon híreket. Mert hiszen ebben a kórházban ápolásra jelentkezhetett mindenki, aki a keresztes hadjáratból bolyongott hazafelé. Miután Erzsébet a kórház fenntartását másból nem tudta biztosítani, így hát a hercegi család élelmezésére szánt tartalékokat hordta le a kórházba.

Legendák fűzõdnek ahhoz, hogy a sógora számon kérte tõle, mit visz a kötényében, Erzsébet megmutatta, és a kenyér rózsává változott.

Lékai bíboros úr rendelte meg tõlem ezt a szobrot. Elmagyarázta: õ azt szeretné, ha a szenteknek az emberi vonatkozásai kerülnének elõ. Mert õ meg volt gyõzõdve róla, hogy Szent Erzsébet, aki gyermekeket szült és természetes anyai kötelességét teljesítette, nem afféle kiszáradt aggszűzként élte le az életét, hanem a férjével nagy szerelemben, tehát hogy Erzsébet nem az aszkéta volt, amilyennek az egyház beállítja. Csupán a gyóntatója hatására lett aszkétikus a magatartása. De tudnunk kell, hogy Erzsébet talán 24 éves volt, amikor aggkori végelgyengülésben meghalt, mert a gyóntatója addig bõjtöltette és sanyargatta, hogy a végén Erzsébet belehalt. Tehát ennek a ténynek tudatában kívánta a bíboros úr korrigálni at Erzsébet-képet. Így hát, amit kért, azt csináltam meg: hogy Erzsébet kvázi elkísérte a férjét a keresztes hadjáratra olyan messzire, ameddig csak lehetett, és ezenközben a szülõföldjére is eljutott. Ennek a gesztusnak a megjelenítése történt itt.

A ló mozgásáról még annyi, hogy akkoriban volt szokás a mai luxusautóval felérõ poroszkáló lovak "státusszimbólumként" való vásárlása. Ezeket a poroszkáló lovakat arabok vagy törökök tanították be, hogy ne keresztbe lépjenek a lábaikkal, hanem egy oldalon egyszerre. Ez természetellenes járása a lónak, de ez a természetellenes járás egyszersmind lágy, ringatódzó, akár a tevének a mozgása. Mert a ló eléggé ráz járása, darabos, zötyögõs járás, viszont a poroszkáló lovat megtanították arra, hogy puhán járjon. A poroszkáló ló ebben a korban - 1200 körül - számít "luxuskocsi"-nak. Nagyon drága is volt, egy egész ménes árába került egy ilyen ló. Ez az Erzsébet alatt lévõ ló így lép, ha megnézi. Na már most, a nõi nyeregbõl való leszálláshoz nem ott kell segíteni a hölgynek, ahol leszáll, oda egy apródot állítanak, hogy annak a térdére léphessen. A másik oldalon kell megfogni a lovat. Ez valóságos tornamutatvány.

Ezért áll Lajos a ló jobb oldalán, és Erzsébet készül leszállni a másik oldalon. Hát ennyit a technikai részletekrõl.

Királyok és szentek az ősi Magyarországon - III

Minden olyan műtárgy, ami itt, az óbudai kiállítási teremben fémbõl van, a római altemplomban arany bevonatot kellett hogy kapjon, annyira agresszív ott a levegõ a pápai sírboltban, mivel a pince maga is salétromos. Így hát csak az maradhat meg ott, ami vagy krómacél, vagy arany.

Nos, így történt. Én akkor azt mondtam, úgy tartanám helyesnek, ha minden magyar művész lehetõséget kapná arra, hogy részt vehessen ebben a munkában, és azután a lektorátus és a bíboros-érsek úr közösen kiválasztották azokat, akik a fal két oldalán a domborműveket készítették. Ennek nagyon örültem, mert ezt tartottam én is korrektnek. Beleszólásom ebbe a továbbiakban nem volt, nem is lehetett.

Ennél a munkámnál úgy gondoltam, hogy ennek a jogosult elbírálója egyedül a római pápa. No, ezzel meg is jártam. Tudniillik, már összeépítettem kint a domborművet és a Szűzmária alakot felhelyeztem, amikor meghalt a pápa. Aztán következett egy másik pápa, egy hónapig talán, az is meghalt, és utána aztán megválasztották a jelenlegi pápát.

Minden pápa magával hozza a saját adminisztrációját; az új pápai hivatalnokok, az új érsekek és az új felhatalmazottak új elképzeléseket hoztak. Így hamarosan mint a pápai kivánságokat tolmácsolták nekem, hogy Szent István szobrát ne tegyem rá a lépcsõre, mert akkor a pápa nem tud a kíséretével bevonulni, tegyem át a másik sarokba, szembe. Ez teljesen felborította az elképzelésemet, hiszen Szűz Mária a bal karján tartja a gyermek Jézust, a gyermek Jézus viszont a korona felajánlását a vele szemben lévõ Szent Istvántól fogadja el. A javasolt "megoldás" természetesen nem volt megoldás, kénytelen voltam tiltakozni ellene, és elég feszült konfliktushelyzetben jöttem el Rómából. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy ha egyszer áll a Szent István, és áll a Szűz Mária, és készen van a római kápolna, elõbb-utóbb majd csak megbékél vele a pápa is, meg talán én is, ...

Királyok és szentek az ősi Magyarországon - II

Tulajdonképpen erre a korra esik a pápaság megszilárdulása. Ekkoriban két szerzetes, Szent Kozma és Szent Damján, templomot alapított a Forum Romanum észak-nyugati részén. ők kezdtek hozzá, hogy a romokban heverő császári Rómának valamiféle új arculatot adjanak, és megtanították szerzetes társaikat, hogyan kell a római romokból kibányászott márványt újra felhasználni. Új művészeti stílus alakult így ki, a kozmata stílus. Újra faragták a régi Rómából származó oszlopokat, és ez az újrafaragás furcsa játékot hozott létre: a kétszeresen csavart oszlopot. A sima egyenes oszlopba díszítő vonalat véstek, az oszlopon körülkúszott a díszítés, majd még egy, majd még egy, és a kivésett vonalakba mozaiklapocskákat, ugyancsak ott gyűjtött arany mozaiklemezkéket ragasztottak bele cementtel. Így történt, hogy a kozmata stílus tulajdonképpen részben a plasztikával való játék, és nagyobb részt síkdíszítés, tehát egy márványlapba belevésett nútba beleragasztott arany mozaik-dísz. Varázslatos, gyengéd és igazán megrendítően szép ez a stílus. Nos, ilyen kozmata darabokat sikerült találnunk a Mosaico-ban - ez az ásatási leletek gyűjtőhelye - és ezek segítségével alakítottuk ki később a kápolnát.

Rómában a Szent Péter székegyház szomszédságában működik egy igazi templomépítő műhely, igazán kitűnő szakemberekkel, akik mindenben segítségünkre voltak. Gerő László barátom először más helyet javasolt a kápolnának, aztán - hosszas alkudozások után - újabb helyet találtak Zannini érsekkel, azt reméltük ugyanis, hogy beleesik majd a vezetett turista útvonalba, de ezen aztán változtattak később és másutt nyitottak utat. Az első javaslat az ókeresztény szarkofágok terme lett volna. Ez a második, ez egy üresen álló terem volt, de a falakba - a Nagy Konstantin idejéből való falakba - bele voltak építve szarkofágok. Két helyiségbõl állt, és a megbeszélések során alakult azután egy helyiséggé oly módon, hogy a két helyiséget elválasztó falból egy diadalívet vágtunk ki, aminek következtében a két helyiség egy hosszú formáju helyiséggé vált és így egyként volt díszíthetõ.

Lékai László bíboros érsek úr volt ennek a patrónusa, pénze azonban neki se volt. Énhozzám egy művészettörténész hölgy jött el azzal a kérdéssel, amit egy magyar érseken keresztül tett fel nekem a pápa, hogy vállalkoznék-e ennek a kápolnának a művészi kialakítására. A válaszom egyértelmű volt, gondolom, az eddigiekbõl kiderült: "Boldogan". Leutaztam Rómába, és ott töltöttem más okból is néhány hetet, ennek a helyiségnek a megszemlélésével, felmérésével és a tervek készítésével.

Az én elképzelésem az volt, hogy miután ennyire kicsi a tér, ezért az egyik térfalat teljes egészében úgy fedem le egy aranyozott domborművel, hogy ne határolja le a boltív. Olyan legyen ez a dombormű, mintha tovább folytatódná a fal mögött, és ez a boltív csak egy kimetszést adjon abból a mögötte sejtetett arany falból.

Azért akartam feltétlenül aranyat, mert úgy gondoltam, hogy mi itt jelképesen felmutatjuk, ide hozzuk múltunk kincseit. Származásunk kétség kívül valahol ott kezdõdött Ázsia pusztáin, miként - azt hiszem - minden más népé is, amelyik a népvándorlás során került be Európába, ennek a vándorlásnak az emlékére csináltam meg az aranyszarvasok felnagyított képét. Ezek a szkíta aranyszarvasok a magyar vezérek jelképei voltak. Magyarországon, Zöldhalompusztán, Ásotthalmán vezéri sírokban találtak ilyet, továbbá volt egy kijevi lelet a leningrádi Ermitage-ban. Nagy valószínűséggel feltételezhetõ, hogy ezek a vezéri pajzsokon szereplõ jelképek voltak. Bizonyos mértékig erre utal az a legenda is, hogy a magyarok a csodaszarvast követve jöttek be a Kárpát-medencébe. Ezért tehát a kápolna két oldalán elõtűnõ csodaszarvas-mezõ erre utal. Középütt egy hosszú csíkban a honfoglaláskori sírokban talált tarsolylemezek díszelemeibõl állítottam össze egy futószõnyegszerű díszítést, amelyik elõtt lebeg Szűz Mária a gyermek Jézussal. Az egész történés ideológiailag Szent István személyében csúcsosodik ki.

Királyok és szentek az ősi Magyarországon - I

Kezdjük tehát a körútunkat Szent István király szobránál, amelyet a római Magyar Kápolna számára alkotott. Mikor és milyen körülmények között került sor erre a vatikáni megbízásra?

A római Magyar Kápolna tulajdonképpen az egyház és az állam között kötött egyezmény jeleként jött létre, miután a pápa ismét hajlandó volt magyar bíborost kinevezni. Mert hosszú ideig nem volt Magyarországnak bíborosa; Mindszenty letartóztatása (1948), bebörtönzése, majd 1956 után az amerikai nagykövetäsége történt bemenekülése és tizenöt évvel később Bécsbe való kiutazása után a magyar római-katolikus egyházat nem képviselte bíboros. Az egyház és az állam közti egyezmény aláírása elengedhetetlennek tűnt, hiszen Magyarországon a kommunista párt - esetenként hamis perekkel - meg is gátolta az klérus működését. Az egyházi intézményeket elkobozták, az egyházi iskolákat államosították, s általában meglehetősen alacsony szinten folytatódott a tanítás. Nos, valamikor 1973/74 körül, amikor már túl voltunk az újabb reformtörekvések bukásán, tehát már szertefoszlott a remény, hogy közeli változás - és legyen az akár szovjet fennhatóság alatt is - következzék be. Nyilvánvalóan így ítélte meg a helyzetet a pápa is. A pápának a létező egyházzal kell törődnie, kölcsönösen lépéseket tettek. Ahogyan annak idején Mussolinivel létre jött a megegyezés, ugye, ennek emlékét őrzi a Szent Péter térre vezető via della conciliazione, hát ugyanúgy megkötötte a békét az egyház a kommunista vezetéssel is. És akkor egy epítész-barátom, Gerő László, megbízást kapott, hogy a Szent Péter székegyház altemplomában keressen alkalmas helyet egy magyar kápolnának kialakítására.

A történet valahol 1030 körül kezdődik, amikor Szent István arra kényszerült, hogy magyar zarándokszállást építtesen Rómában. (Ezt most egy kicsit úgy foglalom össze, mint egy újságcikk; egyébként ennek maradtak írásos nyomai egy kódexben.) A magyar zarándokokat úgy kell elképzelni, hogy az apjuk még lovas nomád volt, állattenyésztéssel foglalkozott, a kor akkori színvonalán sem voltak még civilizált szokásaik, és ezért az olaszok nem fogadták be őket a födelük alá. Így tehát a magyar zarándokok kénytelenek voltak meglehetősen mostoha körülmények között megszállni, ha Rómában akartak tartózkodni. Róma épp ekkoriban rendeződött várossá, mert hiszen két száz évvel korábban, 800 körül, Róma még csak egy kifosztott falu volt és rablók tanyája.

Impresszum

Beszélgetések Varga Imrével

Kiadó, interjúk: Christa Nickel, Budapest


Digitalizálás: Christa Nickel, Monte Pitoro

Grafikai terv: Christa Nickel

Fényképek:
Christa Nickel, Josef Proksch, Judit Ruska

Copyright © 2010 by Christa Nickel, Monte Pitoro







Első kiadás 1995, június, 3.000 példányban, ISBN 963 650 099 1:
Grafikai terv: DOT Design Studio
A kiadói feladatokat ellátta és a nyomdai kivitelezést gondozta az ECOPRINT Kft., Budapest
Felelős vezető: Chmelár Veronika
Reprodukciós munkálatok: KURRENS Kft.
Nyomás és kötés: MESTERPRINT Kft. (95.0248)
Felelős vezető: Szilágyi Tamás

Fényképek:
Kovács Ferenc, Christa Nickel, Josef Proksch, Ruska Judit és Szelényi Károly

Copyright © 1995 by Christa Nickel, Bonn/Budapest/Monte Pitoro

VARGA IMRE

1923 november 1.-én született.

A siófoki római katolikus elemi iskolába járt, középiskoláit pedig a székesfehérvári és a budai cisztercitáknál kezdte és a premontreiek szombathelyi gimnáziumában fejezte be.

Már tizenhárom éves korában, 1937-ben bemutatták néhány rajzát egy párizsi kollektív kiállításon.

A katonai akadémián aeronautikából diplomázott és a második világháborúban repülőtisztként Magyarországon, Németországban és Olaszországban szolgált. Amerikai hadifogságba került és 1945-ben tért vissza Magyarországra.

1949-ben gyári munkásként helyezkedett el Budapesten. A véletlen összehozta Pátzay Pál szobrászművésszel, akinek egy év mulva sikerült elérnie, hogy Varga Imrét felvegyék a Képzőművészeti Főiskolára. 1956-ban diplomázott Pátzay Pál és Mikus Sándor növendékeként.

Első egyéni kiállítását 1967-ben Budapesten rendezte meg.

1969-ben Munkácsy-díjat kapott, 1973-ban Kossuth-díjat, és még több további kitüntetésben részesült.
1982-ben Herder-díjjal tüntették ki.
1983-ban Óbudán állandó kiállítása nyílt.

1980-ban országgyűlesi képviselő lett.
1990 óta visszavonult a politikai életből.

Számos magyarországi művén kívül Amerikában, Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Jemenben, Németországban, Norvégiában és Olaszországban is láthatók művei.

Előszó

Varga Imre művei magukért beszélnek. Nincs szükségük magyarázatra, közvetítőkre. Oly spontánul szólítanak meg, mondanivalójuk oly nyilvánvaló, hogy minden, kicsit is érzékeny ember azonnal meg fogja érteni őket. Ennek ellenére igaz az is, hogy sok minden marad rejtve a nézelődő elől, ha pusztán ösztönére hagyatkozik - finom szellemességek, ironikus célzások, tragikus összefüggések egész sora -, ha netán semmit sem vagy csak nagyon keveset tud arról a társadalmi és egyéni környezetről, amelyben ezek a művek keletkeztek és amelyekre vonatkoznak. Léteznek tehát ismeretek, amelyek hiánya megnehezítheti mindenekelőtt a külföldről érkező vendégek, de (jóllehet kisebb mértékben) nem egy magyar látógató számára is a közelebbi megismerkedést ezekkel a művekkel.

Erről a háttérről szerettem volna megtudni egyetsmást, de nem másodkézből, hanem a művésszel való beszélgetésekből. Így keletkeztek 1994 nyár elején, hat egymást követő hétvégén az itt közreadott interjúk. Újra meg újra ellátogattam Varga Imréhez az óbudai állandó kiállítása termeibe, s a művész megjegyzéseket fűzött munkáihoz, olykor filozófikus, olykor anekdótisztikus kommentárral kísérte, amit személyes tapasztalatairól, nézeteiről és felismeréseiről, életéről és művészetéről, továbbá emberekről "mesélt", akik életével és művészetével valamilyen módon kapcsolatba kerültek.

Ezeknek a beszélgetéseknek írásos rögzítésével segíteni szeretnék az Olvasónak, hogy hiteles és meg nem hamisított benyomást kapjon Varga Imre személyiségéről és munkásságáról. E cél érdekében az interjúk megszerkesztése közben arra köteleztem magamat, hogy a legmesszebbmenően tartózkodjam minden értelmezéstől, értekeléstől és a háttérben maradjak. A Függelékben közölt, szűkszavú életrajzi jegyzetek - a beszélgetésekben említett személyekre vonatkozóan - a történelmi összefüggések jobb megértését hivatottak elősegíteni.

Ez a könyv azokkal a Varga Imre-művekkel is meg kívánja ismertetni az Olvasót, amelyek Magyarországon nem láthatók. Ezek egyfelől azok a szobrok és gobelinek, amelyek az utóbbi években keletkeztek, és amelyek egész sora képviseli méltó módon a magyar művészetet Németországban. Másfelől azonban azoknak az emlékművek is "emlékművet" szeretnék állítani, amelyeket Magyarországon a politikai fordulatot követően, az új szabadság mámorában, művészi értéküktől függetlenül ledöntöttek talapzatukról.

Varga Imre a múltban és a jelenben egyaránt arra törekedett és törekszik, hogy megőrizze önmagát. Emberi tartása teszi tartóssá művei hatását - túl mindenfajta nemzeti és ideológiai behatároltságon és túl a mai időn.


Budapest, 1995

Christa Nickel

Címlap