À la recherche - II

Tehát az európai müvészetre - nem akarok végigbonyolódni most minden egyes szakaszon - jellemző ez a bizonyos közelítés ahhoz a natúrához, amelyik képes magába rejteni az istent. Nagyjából azt kell mondanom, hogy az impresszionizmusban jutott eI idáig. Gondoljunk csak arra a képre, amelyik talán az impresszionizmus beteljesedése, egyáltalán nem harsány és nem túlzottan szívbe markoIó a kép, egyszerűen egy tó és a tavon vízirózsák képe. Ez Monet festménye. Eredetileg is már úgy akarta megfesteni, mintha körbe tekinthetne, tehát ez nem egy síkképnek szánt kép, hanem egy kör alakú terembe tervezte, ahol ő középütt ül, előre néz, ám oldalt mindenütt jelen van a tó. És ez a tó elárasztja a termet és benne egyes megfigyelések - a vízirózsán egy csepp harmat és a belső fény, amelyik abban szétsugárzik, ez körülbelül az a pont, ahol tetten érhetjük ezt a konvergens fejlődést, ezt a konvergens mozgást. A konvergenciának itt van az a pillanata, amelyiken keresztül, mint egy lencsén át, a tehetetlenségétől fut tovább a sugár. És ezt a benne rejlő képet, amelyik már a körkörös Iátást, a mindent kizáró és csak ebben az egy pontban megvalósuló képlátást hozza létre, szétbontja ez a sugár. A beesési szögének megfelelően tovább halad, és kiragad belőle elemeket. Ennél már továbbmenni a természetelvű látás megközelítésében nem lehet nehézségek nélkül.

Ezért tehát a müvész kiragad egy részlátványt és elviszi magával. És arra építi fel az életét. Ezek fragmentum-művészetek tulajdonkáppen. IIyen fragmentum-művészet például a konstruktivizmus, hiszen a konstrukció maga nem öncélúan, hanem pontosan az istenfogalom és a természet közelítése során benne rejIik egy Rembrandt-képben is. Nem is hiszem, hogy annál konstruktívabbat lehessen csinálni. Mégis kiragadja ez a sugár a konstrukciót és abból önálló istent épít.

A Mondrian-féle festészetnek van egy, azt hiszem, ötös képsorozata. Ez a következőt tartalmazza: először egy fát. Majd utána ez a fa válik elvont módon négyzetekké. Nagyon árulkodó a kép. Tudniillik az absztrakció, amelyik önjogából beszél, ábrázoló művészet a művész agyában. Hiszen végső során az a mondriani kockarendszer gyönyörködtető, ritmusos és szép - de eredetileg egy fa.

Nos hát, ez a fajta gondolatsor zajlik le ebben a bizonyos átlövő sugárban. Abban a bizonyos pillanatban a rózsa levelén az az egy harmatcsepp, amelyiken a történelem során konvergenssé vált törekvés az istenkép és a látvány között összeér, és a természetisten szétbomlik. Szétbomlik pointillizmussá, amikor a kiragadó fény nem a konstrukciót viszi magával, hanem a színt. És Seurat azt mondja, hogy a festménynek a színei azért nem elég intenzívek, mert keverték öket. Ezért tehát külön pontokban teszi fel a keverésre szánt színeket eredetiben. Hát az eredeti is kevert, de hát mondjuk, tekintsünk ettől el. Tehát felbontja a látvány színeit és harsogó színeket tesz egymás mellé. Hátra kell menni és akkor már kialakul a kép a felbontottság ködéből. Nahát, ez az a bizonyos seurati színfelbontás. Képeiből speciel egyre emlékezem most, egy folyópartra, amelyik éppen olyan konvencionális kép, mint a többi, csak pöttyökből.