2010/06/17

Portrék - IV


Tehát a portrétírozás, azazhogy a megszemélyesítés éppen annyira nem idegen a képzőművézettől, mint amennyire az a metamorfózis nem idegen, hogy egy bronzdarab valakinek a vonásait viselje. Tehát az, hogy egy bronz most már tovább ne csak bronzlemez legyen, hanem egy hősnek vagy egy munkásembernek vagy egy katonának vagy egy tanárnak a mása, a képe.

Hogy hány jegy emlékeztet valakire, az majdnem lényegtelen. Ha például elegendő három jellemzö pont, azt a portrét nem is kell tovább folytatni. Nem feltéteIe az a portrénak, hogy mint egy leöntött maszk vagy mint egy fénykép, annyira azonos legyen. Hogyha két-három azonosítási pont megszületik, akkor a többit nem szabad folytatni. Tehát csak annyit szabad egy portrén bemutatni, amennyi hitünk szerint arra az emberre jellemző. Az már maga a tehetségtelenség, amikor valaki egy portrét odáig folytat, hogy minden egyes része jelen legyen, mert ugye tudjuk, hogy van két füle, orra ... Azért még soha nem csodáltam meg egy emberröl készült képmást, mert azon minden hitelesen rajta volt. Ellenben azért már megcsodáltam nemegyszer, mert az a három jellemző pont vagy akár csak egy jellemző pont rajta volt.

Az ilyen szintű azonosítás, tehát a bőrredőkig menő azonosítás a római művészetben volt szokásos. Ennek előzményei a következők. A római ókorban voltak bizonyos felvonulások, amelyeken a fontos szereplőknek utána vitték az őseit. Ezek az ősök rendszerint a halotti maszkjukkal voltak jelen. (Amely halotti maszkvivés szokása viszont a görögöktől, illetve még korábban, a kréta-mikénei korbol öröklődött. Onnét ismerünk is jó néhány ilyen arany halotti maszkot.) Ezeknek a maszkoknak a körbehordása az elődöknek a jeIenlétét biztosította. Tehát egy-egy rangosabb római után a rabszolgák legalább négy-öt generáció maszkját vitték.

A későbbiekben már nemcsak egy-egy jelképes halotti maszkot vittek, hanem a halott személynek az arcmásat, annak a személynek a karakterképet. Miután pedig a személy karakterére - nem élőről lévén szó - most már minden vonást jellemzőnek gondoltak, ezért a római portré hitelessége a legjellemzőbb részletekbe menően, tehát az ellenszenves ráncokig menő hitelessége kultikus követelmény volt.

1 megjegyzés:

  1. Móricz Zsigmond
    * Tiszacsécse, 1879. június 30.
    + Budapest, 1942. szeptember 4.
    Magyar prózaíró, folyóírat-szerkesztő. A naturalizmus és a kritikai realizmus képviseIője, sámottevő hatással volt kortársaira.

    VálaszTörlés