Ehhez a témakörhöz tartozik a Holocaust-emlékmű is.
Nos, a Holocaust-emlekműnek ismét más története van. Akkoriban már egy ilyen Holocaust-emlékmű engedélyezhető volt, részben a Wallenberg szobra nyomán. Rájöttek arra, hogy nem harap az emlékmű, tehát meg lehet csinálni egy Holocaust-emlékművet is. Eltűrték már, de még mindig nem támogatta az állam, még mindig nem adott neki helyet köztéren. Akkor, amikor emlékművek garmadáját készitették mindenféle az országban, szükséges vagy szükségtelen dolgoknak állítottak emléket, ugyanakkor hatszázezer megölt magyarnak nem lehetett emlékművet csinálni, mert állítólag nem volt rá pénz.
Akkor már hivatalosan hozzájárultak, hogy a World Jewish Congress képviselete Magyarországon megjelenhessen. Egy Holocaust-emlékművet én már korábban terveztem, így amikor eljöttek hozzám a World Jewish Congress képviselői, akkor én már kész tervet tudtamaz asztalra tenni. Ez a nagy gyászfa, ez már készen volt nekem. Megnézték a tervet, és azt mondták, hogy ezt megcsináljuk. Addigra én már kitaláltam, hogyan lehetne erre pénzt szerezni: aki adott ötven dollárt vagy száz dollárt az emlékműre, annak az elpusztult hozzátartozója nevet felírattam a gyászfa leveleire. És amikor az emlékművel készen voltunk, akkor már volt, azt hiszem, négy vagy ötezer nevünk. Most is jönnek még, akik a halottaik nevét rá akarják íratni.
Szóval ez a története ennek a zsidó mártíremlékműnek. Vázlatában az emlékmű már régen készen volt, hiszen, mint az előbb említettem, mindig foglalkoztatott engem a Holocaust. Az elembertelenedés engem egyszerűen mindig megdöbbent: hogyan lehetséges például, hogy ma, a század utolsó perceiben, itt a szomszédban, a jugoszláviai polgárháborúban negyvenezer nőt megerőszakoljanak kvázi intézményesen?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése