Märtyrer, Opfer und Helden - XIII

Szeretnék újból visszatérni a Bábij Jár-ra. Engem különösen az érint meg, hogy az áldozatokat Krisztusalakban ábrázolja. Ez erős szimbolikus hatást vált ki, amely sokféle módon értelmezhető.

Nézze, ez egy metamorfózis tulajdonképpen. A szenvedésben istenné válik az ember. Ez egy Thomas Mann-i gondolat. Thomas Mann a Josef und seine Brüder-ben írja le ezt az átmenetet, hogyan válik halottá a Fáraó. A csontjai ezüstté válnak. Ahogy Thomas Mann ezt olyan szépen leírja, ez a metamorfózis zajlik le tulajdonképpen itt is. A szenvedő és meghaló ember, aki Krisztussá, Istenné válik. Itt megint csak egy eseményt hoztam oda: a sziklát nem tudom átváltoztatni, ezeket a vájatokat nem is akarom megváltoztatni, tehát megváltoztatom az áldozat személyét. A személyek, akik oda belezuhannak, azok válnak Krisztussá.

Hát ez akkoriban jó támasz lett volna, hiszen lehet művészettel politizálni tulajdonképpen. Akkoriban nem nagyon örült ennek senki. Én úgy gondolom, hogy a művekkel való politizálást nagyon tisztességesen csináltam. Sok kockázat vállalásával. Persze ma már nem érdekes, hogy ez akkor kockázatos volt-e vagy sem. Aki ma mondja el ugyanazt, annak már szabad hangosan kiabálnia, nekem még el kellett rejtenem ezt. De sokat nyertem vele, mert ha az ember megtanul úgy beszélni, hogy a mondatainak több értelme is legyen, akkor tulajdonképpen a költészethez kerül közé. Mert egy költői mondat az nemcsak annyi, amennyit jelent, hanem több van mögötte, úgyhogy a második vonulat, a költöi második vonulat az néha több, mert más jelentésben kimondatlan.