Mártírok, áldozatok és hősök - II

Az egyik állomás, ahol Radnótit áthajtották gyalogmenetben, Mohácson volt, és a mohácsiak szerettek volna egy Radnóti-emlékmüvet felállítani. Ez olyan időben volt, amikor nekem már lejárt az 1956 miatt kapott ötéves eltiltásom, és az első munkáim egyike volt ez a megbízás. Egy ötévi, csak önmagamnak termelő periódus után annál a válaszútnál álltam, hogy mit tegyek? Vállaljam-e a konzervatív, naturális portrét, illetve nem is naturálist, hanem egy ilyen ünnepire énekelt naturális feladatot, ugye, mert egy portré nem lehet kritikai, pláne nem, ha egy ilyen ünnepi gesztusnak az alanyáról készül; az mindig hízelgő, az mindig fenséges, az mindig emelkedett. És úgy döntöttem, hogy ez az ötévi munkanélküli megalázottság, ez eléggé megérlelt engem arra, hogy a saját utamat válasszam. És ez a Radnóti szobor volt az, amelyik lehetővé tette nekem, hogy önmagammal tisztázzam: merre menjek.

A következőt döntöttem el. Először is: nem fejszobrot, nem is mellszobrot csinálok. A büszt áráért - mivel nem tudtak többet fizetni, ennyi volt engedéIyezve - csinálok egy egész alakos szobrot.

Ebben az egész alakban és a környezethez való viszonyában próbalom meg eIrejteni mindazt, amit én Radnótiról gondolok. Rájöttem arra, hogy nekem művészkent majdnem szerelmesnek kell lennem ebbe a tárgyba. Ez nagyon nehéz dolog egy olyan embernél, akinek az érzelmi világa teljesen ellenkezik a férfiak iránti szereIemmel. Ennek ellenére meg kellett találnom azokat a jellemvonásokat, amelyeken keresztül ezt az embert szeretnem lehet, és ezt kellett érzékeltetnem a szoborban; minden egyéb közlést áthárítottam a környezetére. Az utcaköveket beszéltettem: tehát azt, hogy ez egy út, ezt az út köveinek kellett jelképezniük. Azt, hogy ennek az útnak az egyik állomásánál vagyunk, valahol a megpihenés vagy az összeroskadás határán, ezt egy fakorláttal jeleztem. Tehát nagyon sok valóságelemet építettem köré, és ezzel ki is alakult tulajdonképpen az én egész későbbi életpályámnak a gerince. Mindig ennek az elvnek a tisztázásával kezdtem el, tehát mindig egy személyi azonosulással, akkor is, ha elvont személyről volt szó. Lehetett az egy isten, lehetett az egy élő személy képmása: először is, mindenképpen létre kellett hoznom az érzelmi kötődést, azután jött ennek a személynek a történelmi képbe helyezése. A legelsőtől a legutolsó munkámig ez maradt a gerinc. Mondhatnánk úgy is, egy közhasználatú latin kifejezéssel, hogy ez volt az alapelve az én életművemnek: az én ars poeticám.

Tehát ez az ars poetica nagyon jó választás lett nekem a későbbiekben, egyrészt ez a költő távolságát tette lehetővé a világtól és ugyanakkor a költő azonosulását is a világgal. A mondandóm egy tézis-antitézisre épül fel mindig. A drámai mag az mindig egy ilyen kontradikcióból születik. Tovább megyek: részben tudatosan úgy választottam ki mindig a hőseimet, vagy olyan szituációba hoztam ebben a kontradikcióban, ebben a drámai ellentmondásban, hogy elbukjanak. Minden hősöm elbukik. Ez a drámai mag minden egyes munkámban.