À la recherche - IV

Így született meg egy sorozata a szobraimnak, amelyek közül nem is érdemes, tulajdonképpen, egyet kivenni. Hiszen az à la recherche du temps perdu fekvő öregasszonyai nem különböznek ennek a kicsit édeskésen fanyar, széken ülő kislánynak a tüllszoknyacskájától és plöröz kalapjától és nem különböznek az esernyös lányoktól, sem a nagymamától. Tehát nem különböznek attól a mindennapokban látott, múlékony, efemer, szépnek vélt, de fanyaran eltűnő, tehát egy tulajdonképpen hazugan édeskés világtol, amiben élünk. Hiszen legsúlyosabb érzelmi problémánk mindig a szerelem, amelyet egy másnemű lény iránt fel kell vennünk, de ugyanúgy fel kell vennünk egy virág iránt vagy egy pillanat iránt, amikor süt a nap és felragyognak a levelek. Ezt a szerelmet rontja el az, hogy a partnernek egyéb tulajdonságai is vannak, nemcsak azok, amelyek rám hatottak, vagy az, hogy esetleg beborul, és a növények más igényűek, mint amire én gondoltam akkor, tehát a világ változása a létezés során, amit én egy fájdalmas pillanatban veszek csak észre, és ez a pillanat azért fájdalmas, mert tudom, hogy elmúlik.

Nos, az À la recherche du temps perdu-sorozat tulajdonképpen erre a gondolatsorra épül. Keresem a harmatcseppet. Azt a harmatcseppet, amelyikről tudom, hogy esetleg nem is harmatcsepp, hanem az iszapból csapódott fel oda, és esetleg az egész tó rossz szagú és tele van szúnyogokkal. Mert ha leülök, néha az az érzésem támad, mint amikor Monet képének a közepében ülök.