À la recherche - III

Ez folyik, természetesen, a poszt-impresszionizmusban is, a látvány megőrzésével, de elhagyva a látványt, teljesen önálló dekoratív müvészetté válik. Később azután ezt is levetközi és visszatér a másik oldalnak a szétszedésével az istenfogalomhoz. Az istenfogalom szétszedésével tehát az ideologikus kép jelenik meg a coca-colás dobozok felépítésében, az autóroncsokban, amikor megszűnik a képnek a képi, tehát a természetelvű képi része, vagyis a tó körülvesz ugyan bennünket, de eltűnik, és ottmaradnak a beledobált coca-colás szemetek. Na, ez a része azután maga az istenfogalom. A kép konvergens sugaraiból az egyiket szétszedi a konstruktivizmus, a pointillizmus, a legkülönbözőbb formai a modernizmusoknak, a másik az ideologikus sugarát szedi szét, ebből következik azután a tagadása és áhítása az istenképnek.

Ezt a gondolatfuttatást azért kellett elmondanom, mert tulajdonképpen én itt találtam megfelelő pontot a magam kedélyvilága - a világ azon állapota, amibe éppen akkor beleszülettem, belekerültem - és a lehetőségeim között. Tudniillik Proust az irodalomban olyan utat választott, amelyikben a mikrovilág, az a bizonyos csepp jelenik meg. Amikor nem is a tea illata és nem az a "madeleine" sütemény, de szóval ez a bizonyos prousti világ, úgy, ahogyan a tó vízirózsáján a harmatcsepp abba a pillanatba hozta össze-egybe az egész őt körülvevő tó problematikáját, és azon az egy ponton keresztül, persze az irodalomnak az összes előnyeivel és hátrányaival. Mert az irodalomnak nem egy pillantásra épül a képe, hanem egy irodalmi mű ezerkétszáz oldalon építgeti meg mindig ugyanazt a képet. Ezért tehát az irodalmi mű már eleve annyira elvont, hogy a képek sorát, fátylak sorát telepíti egymás elé, míg végül, mikor becsukom a könyvet, ott a szemem előtt ez a sok fátyol, és mindegyik azt a kicsike kis darabot hozzáteszi, és kiragyog a kép. Ez a prousti világ volt az, amelyikről úgy gondoltam, hogy ezt az utat meg járhatónak és tovább bonthatónak tartom.