À la recherche - I

Ehhez a ciklushoz az itt a szomszéd teremben álló vázlatok tartoznak: az Odette, a nagymama ... de az esernyös lányok is szellemi rokonai.

Nos hát, talán először azt szeretném mondani, hogy ebben az esetben a cím nem egészen pontos. "À la recherche du temps perdu“, az elmúlt idő újrakeresése, helyesebben: újrakeresése közben - nem is lehet lefordítani pontosan, az ember már sok mindent beleérez. Proust olvasása tette lehetővé számomra művészi céIjaimnak egyfajta tisztázását. Amikor az ember ebbe a mesterségbe belekezd, tájékozódni probál a világban - ebben a világban, mert ez egy másik világ - és probálja megkeresni azokat az utakat, amelyeket előtte emberek már bejártak és valahová eljutottak.

A tizenkilencedik század vége és különösen a huszadik század eleje az addig természetelvű művészi gondolkodás felbomlásához vezettek. Ha úgy képzeljük el a művészetek változásait az időben, hogy elindulunk valahol Krisztus születése előtt pár ezer évvel és észrevesszük az ember bálványkészítő vágyát, akkor látjuk, hogy a különböző kultúrák különböző folyamatokat éInek át. Az europai kultúra sajátságos módon a legdirektebb elindulás után azonnal a legelvontabb kezdetekből építkezett. Példákat mondok, ez így érthetőbb lesz.

Hogyha az altamírai barlangra gondol és az ősember tíz-egynéhány ezer éves csodálatos rajzaira emlékezik, mindjárt felmerül az emberben a gondolat, miért egy sötét barlang falára festették ezeket a csodálatos rajzokat, hiszen így azok nem váltak láthatóvá. Ez a legelső lépés már magában rejti az ember igényeinek teljességet. Nem azért festette meg az ősember ezeket a képeket, mert látni akarta vagy mert mással láttatni akarta, hanem ez a kultusz cselekedete volt. Megjelenítette, megidézte annak az állatnak a lelkét, amelyet a vadászaton el akart ejteni, megidézte magát az állat elejtését, ahogyan akarta, ahogyan vágyott rá, előrevetítette a jövő képet - és ezáltal vallási cselekedetet hajtott végre. Az altamírai barlang belsejében vörös okkerrel festett, elejtett állatokat találunk, de ha eltávolodunk, kívülre megyünk, akkor betűket vélünk látni. Tehát amikor a naturálisan megfestett okker bölény "kilép a világosságra“, akkor vésett kis figurákká válik, teljesen betűszerűvé. Tehát valamiféleképpen ismét megtörténik az "elrejtés", úgy, mint a barlang belsejében: ahogyan ott a naturát a sötét rejtette, úgy kívül az elvontsága, a jelnek az absztrakciója rejti a mögötte lévő naturát.

Tehát, ez a bizonyos szimbolikusan használt jel él a történelem évezredei során - egyre inkább keresi a természet megfelelőjét, az adekvát természetet és kerül egyre inkább közelebb a természethez. Ez a folyamat mindig a jelből indul ki, tehát mindig az istenkép a lényeg és később ölti magára a natúra jeleit az isten. Példázatos tulajdonképpen, önmagában véve az egyiptomi művészet fejlődése, az Óbirodalomtól Eknatonig. Utána egy kicsit fordul a dolog, de Eknatonig körülbelül ez zajlik le. Az istenbálvány magára ölti az emberek alakját, a faraót esetenként, de magára ölti a sakál alakját vagy a krokodilet.